❀ /33. vers

Kapaszkodom beléd,

Utolsó álmom. Vágyom

Egy napsütött éjre,

Hol megtalálom.

És ó, ez nem fáj,

Ez nem álom,

Hisz illúzió az élet,

A valóságom.

S még ha idő sincs,

És tér sincs,

Betévedek szívkoszorúba,

Légy te örök, kincs.

S ha nem is létezel,

Mégis vagy,

Hiszek benned,

Csak el ne hagyj.

De ó, én nem félek,

Mert látlak, itt vagy,

Hiszen a szívem

Menni úgysem hagy.

Elmúlt ❀ /31.vers

   Mostanában újból nagyon sok verset írok. S habár szinte mind ugyanarról szól, csak más szempontból megközelítve, örülök, hogy végre a régi önmagam vagyok. Bár annak már kevésbé, hogy mi árán jönnek az ötletek. 

   Azt érzem, hogy megváltoztam. Nem csak én, mint ember, hanem ez által az írásaim is. Régen úgy mondva nem éreztem igazán semmit. Nem azt mondom, hogy nincsenek érzések a régi verseimben, csupán csak azt, hogy akkor nem egy konkrét, megélt dologról volt szó, hanem maga csak egy érzésről. De a mostani verseim alapján viszont az ember érezheti és tudhatja pontosan is, hogy miről van szó, nem csak találgatva. És nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hogy ezeket a nagyon személyes verseket mások is elolvassák. Van, ami személyes, mégis közzéteszem, de vannak olyanok, amiket annyira magaménak érzem, mintha valami titok lenne, amit meg kell magamnak tartanom. Nem vágyom arra, hogy más teljes mértékben megismerje azt, mit is érzek én. Épp ezért nem fogom már az összes versemet közzétenni, de szerintem így is lesz még bőven, amit olvashattok tőlem.

Elmúlt

Tátong az éjjel,

Halj meg kedvesem,

Nem tűnik fel égbolt

A csillagos égen.

És nem tűnik szívéből

Boldogságos álom,

Sosem fáj, mi nekem,

Ha őt megtalálom.

Pedig én nem keresem,

Csak fogynak a nappalok,

Mi magány szívemből soha,

Hát ma éjjel meghalok. 

Napkelte ❀ /30. vers

Napkelte

Egy haldokló álom,

S benne leltem halálom,

És vártam, hogy változzon,

De nem jött el,

És küzdenék, de nem megy,

Hát állj fel.

De unom már,

És nem látom,

Mert a Nap csak megy le,

És nem találom

Pirkadatkor a valóságot.

És megfognám a kezemet,

De nem látom,

A Nap megint csak megy le,

S nem találom

Kezem melegét,

A valóságom,

S egyetlen boldogságom,

A világom.

Ébredés ❀ /29. vers

Ébredés

Néha, mintha Isten leülne

Mellém a földre,

És várna rám, hogy higgyek

(Egyelőre.)

És inná belőlem a bánatot,

Mert ez az élet, pedig ez semmi,

Mert én soha nem tudtam jót tenni,

És sosem éltem még,

Nem ismerem, hogy mi fáj,

S hogy miért nem tettem

És hittem oly rég, ez fáj,

Pedig akkor könnyebb volt,

Mint a valóság,

Mert ez egy álom,

(Csak azt, ami igazán kéne,)

Az ébresztőt

Nem találom. 

Szeretni mertem ❀ /28. vers

   Képzeljétek, idén kezdtem a gimit. Emlékszem tavaly ilyenkor még azon agyaltam, vajon hol is akarok majd továbbtanulni. Felmerült bennem az is, hogy művészeti iskolába járjak, de végül is nem bántam meg, hogy egy egyszerű gimnáziumot jelöltem meg, ott is a magyar tagozatot. És már imádom! Még heti öt magyar is kevés. Egyáltalán nem bántam meg, hogy ide jelentkeztem. 

   A bánat néha jó barát. Főleg ha versírásról van szó.

Fáradt lelkem az álmot elűzi,

Összeroppan testem a magány alatt,

S míg szeretek, de más nem,

Elűzöm a züllött nyarat.

Kábán és álmosan,

Testem üde, pedig fáradt lelkem,

S hogy aludjak így,

Boldogtalan,

 Ha egyszer szeretni mertem.

S most csak itt alszom

Csupaszon, lerángatták hát

Rólam a reménység ruháját,

És már nem is alszom, csak ébren

Hallgatom ütemtelen szívem,

Az éjjelen,

Nyomon-lépten.

Ki kezdi most a középsulit? Ti nem izgultatok? Na és hogy telt az első hét?

Alszunk? ❀ /28. vers

Alszunk?

Szabad lélek,

Olyan, mint a madár,

Ilyen a szerelmünk,

Légy te jó tanár.

Taníts meg azt,

Előtted nem tudtam,

Mily színű a hangod,

Holnap elaludtam.

Szemhéjad redőin,

Mily színű az erezet,

Felkeltél este még,

Vagy aludtál eleget?

Hát légy velem te jó

És veled alszom még,

Nem is emlékszem,

Milyen voltam rég.

Szerelem vagy,

Hallom a szemed,

Madárként száll,

És szántja a teret.

Látom illatod,

Olyan, mint a virág,

Szántom a szíved,

Mint karcoló faág.

 És együtt alszunk,

Megint egy másnap,

És érzem a hangod,

Mikor volt holnap.

És a szabad lélek,

Olyan, mint a madár,

Ilyen a szerelmünk,

Az alvás még vár.

Esti csókom ❀ /27. vers

Mostanában nem nagyon írtam verseket. Köszönöm annak a személynek, aki megihletett. És bár ő nem tudja, de ez a vers neki szól.

Esti csókom

Legyél hát te

Libabőr karomon,

Csókod honol este

Sűrű szempillámon.

Legyél hát te

Esti ősz kopárom,

Ablak lóg ki éjjel

Penészes szobámon.

Legyél hát te

Táguló pupillám,

Fésüld meg lelkeddel

Dús, sűrű szempillám.

Legyél hát te

Örök, édes lelkem

Halld meg gondolatom,

S hajtsd le két kék szemem.

De ne legyél te

Felejtő bánatom,

Kérlek, ne érezd azt,

Mi fáj olyan nagyon.

 És ne legyél az,

Ki haldoklik este,

Mert ha meghalok én,

Hát ugyanúgy halsz te.

Bizonytalanság? ❀ /26. vers

Bizonytalanság?

Írnék én örökké,

Érzelem, miért nem szűnsz?

Ha írok én örökké,

Akkor tán úgy eltűnsz?

Nincs más itt, csak üresség,

Markoló fekete, negédes sötétség.

Szívemnek zaja vagy, hallom még,

Milyen illó voltál rég.

Írnék én hát örökké,

Érzelem, miért nem szűnsz?

Ha írok én örökké,

Akkor tán úgy eltűnsz?

Bizonytalanság. Nincs más,

Ő az, aki vermet ás,

Milyen lennél, ha biztos lennél?

Hát örökké szeretnél.

Tudni? ❀ /25. vers

Tudni?

Bár tudnám, te mi vagy,

Gondolat, talán elme,

Létezel, vagy csak eszme vagy,

Szememnek szerelme?

S úgy lennék, ha tudnám,

Léteznék, úgy innám,

Milyen is vagy valóban,

Nemcsak a gondolatban.

Bár tudnám, te mi vagy,

Mit ír szíved papírra,

Elhajítod, fölszántod még,

És úgy válik valóra.

S úgy lennék én veled,

Elzargatnám zord teled,

Veled lennék örökre,

Dobban szívzörejedre

Én szívem, végső tollaim,

Leengednek vállaim,

Zuhanok a karmaidba,

De valóban – biztos karjaidba.

Szeretni? ❀ /24. vers

Szeretni?

Milyen is igazán szeretni?

Állni, csodákba veszni,

Hallani: milyen színű a madár,

Érezni: mikor csak rád vár.

Olyan érzés, mint repülni,

S a valóságban zuhanni,

Madárként dalolni,

Szerelmeket vallani.

Milyen is igazán ölelni?

Madár vagyok, s úgy repülni,

Tollaim a kék egekben,

Lezuhannak délidőben.

Milyen is igazán érezni?

A földre hullt tollat markolni,

Két kezét szorongatni,

Lelkét megtisztogatni.

Életed története ❀ /23. vers

Életed története

Írhatsz meséket,

Írhatsz lepkéket,

Írhatsz varjakat,

Írhatsz fattyakat.

Saját történeted

Papírra vetheted,

Saját életedet,

Te írhatod meg.

Lombos kertedet,

Te veted papírra,

Élő lelked hamvait,

Látod erre-arra.

                                   

 Elkezdheted mesélni

Születésed kezdetét,

Boldog s keserves csókjaid,

Szerelmednek szerepét.

De írhatsz akár halált,

Ha te ölöd önmagad,

S áshatsz árkot sírodnak,

Ha lerombolod a falad.

Miért vagy olyan, amilyen? ❀ /22. vers

A csalódás érzése. Vagy valami ilyesmi...

Miért vagy olyan, amilyen?

Olyan, mintha nem lennél,

Nem élnél, s nem léteznél,

Mégis, mintha észre sem vennél.

Másnak tartod a helyet,

Magadban tartod képzeleted,

Tekintettel szántod föl, melyet

Harsány gondolat keringet,

Nem ismered, s nem kedveled,

Én pedig csak hallgatom a szelet.

Talán nem is vagy senki,

Csak a gondolat szüli s képzeli,

Hát lagymatag alakod általszeli.

Miért vagy olyan, amilyen?

S ha ismernél, csak nevetnél,

Ostobának képzelnél,

De nem, akkor sem ismernél.

S mégis én vagyok, ki nem létezik,

Bolondság, halovány tűnés ébredezik,

Apró gondolatom most száműzik.

S végül egy kérdés kering lelkemben:

Miért vagy olyan, amilyen?

Lehetsz... ❀ /21. vers

Lehetsz…

Lehetsz halott is,

Lehetsz szép is,

Lehetsz örök is,

S lehetsz semmis.

Lehetsz madár is,

Szabad szárnyakkal,

Lehetsz ember is,

Eltörött bordákkal.

Sebesült lelkeddel,

Ember lehetsz csak,

Fogolyként kalicka,

Öröklét, otthonka.

S vágyhatsz lenni

Saját ábrándod,

Emberként lelkedet

Madárnak álmodod.

Lehetsz az,

Ki sohasem leszel,

Lehetsz az,

Aki csak álmokba veszel.

Lehetsz az,

Ki Istenben nem hisz,

Lehetsz az,

Aki csak mázsákat visz.

Lehetsz az,

Kinek súlya se teher,

Lehetsz az,

Kit a Mélabú lever.

Vágyhatsz rá,

Hogy már szabad lehess,

Hogy ételként elég

Egy fél tál leves.

Mondhatod másnak,

Hogy Istent nem hiszed,

Tehetsz úgy,

Hogy hitedet nem viszed.

S végül lehetsz por is,

Kifolysz ujjam közt,

Lehetsz te szél is,

Ki szállítja a löszt.

Így hát minek lennél madár,

Ha semmit se viszel,

S szíveden könnyűt miért cipelsz,

Ha Istent úgysem hiszel?

Ha lehetnék... ❀ /20. vers

Ha lehetnék…

Ha lehetnék,

Hát én lennék,

S ha lehetnék,

Csak álmodnék.

De ne felejtsem,

Mit lehet,

Hogy megszeressem,

Mit lehet.

Csak szeretném,

Ha én lennék,

Hogy önmagamat

Szeressék.

S ne felejtsék,

Mik lesznek,

Kik örökké

Nem ébrednek.

S lennék én

Mi nem lehet.

S elfelejtsem

Mit lehet.

De nem lennék

Mi nem leszek,

Mert ábrándba

Sose veszek.

S örökké

Csak álmodnék,

Mit lehetne,

Hát megtenném.

De ábrándba

Én nem veszek,

Az ábrándokban

Nem hiszek.

Az álmomnak

Nem engedek.

S azzá lennék,

Aki vagyok,

Ki ábrándokkal,

 Így álmodok.

S ezért magam

Megvetem,

Mert ábrándokkal

Ébredem.

S mégis úgy lennék,

Ki nem vagyok,

Hogy csak élek,

S nem álmodok.

Mert álmaim

A valóság.

Ó, a legapróbb

Távolság.