Ünnepi
ravatal
Lelke
ütőérbe vágott,
Mállottak
a szépek, magányok,
Elcsámcsogta
lelkét, az álmot,
Porló
testbe gyűrt ábrándok.
S
tűnő életek ragyogtak,
porhadó
éjeken vacogva,
mikor
rágja már szét azt,
porhüvelyedből
szabva.
S
a föld már megragadja,
hamvas
éjből vásznat,
szőtt
a testnek bájolva
fekhelyének
ágyat.
S
ünnepdíszbe zárja
málló
ábrándjait,
elnyeli
az éjben,
szótalan
szült szóit.
S
fény gyúlt hát az éjben,
Nap
szállt fel az égre,
nem lett kész a ravatal,
elmúlott
már végre.
S
a test, mi lélek,
lesöpri
hát magát,
temetett
ábrándot,
kiássa
a vágyát.
S
egy madár ül az égen,
rászállott
vállamra,
étvágy
van a csőrében,
Búbánat
kárára.
Ültettem
még leandert,
Virágágyból
fekhelyet,
Hát
szunnyadj el itt kismadár,
Ha
már más most nem szeret.