Új írói felület

Sziasztok! 

Furcsa, hogy ennyi idő után bukkanok fel, gonosz módon se nem búcsúztam el, se nem zártam be a blogomat, egyszerűen csak eltűntem. Ennek oka, hogy írói válságba kerültem elég hosszú időre, amikor néha-néha írogattam, de azt éreztem, hogy ez már nem megfelelő, nem elég, most pedig próbálok visszatérni. Azonban újabb híreim vannak: habár visszatértem az íráshoz, úgy érzem, ez a blog már nem én vagyok. Nagyon szerettem régen, még ha nem is volt sok olvasóm, de boldoggá tett ez az oldal, ahol minden nap tevékenykedtem, s új emberként úgy döntöttem, hogy új írói felületet is hozok létre. Ez a blogom megint a verseimről, novelláimról, könyvemről (ha úgy alakul), gondolataimról és egyéb írásaimról fog szólni. Ugyanaz az ember vagyok, mégis kicsit másmilyen. Ha valaki emlékszik még rám, remélem újból rám talál. :) Az új blogomat itt találjátok meg:

Megmarad nekünk

Valóság ❀ /43. vers

   Sziasztok! Frissítettem a Versek oldalt, ahol most már az összes versemet meg tudjátok tekintetni egy oldalon. Elnézést, hogy elhanyagoltam ezt az oldalt, de most már megtaláljátok az összes versemet összesűrítve, és azokat is, amik csak éppen egy-egy bejegyzéshez vannak csatolva.

   Továbbá elnézést kérek az eltűnésemért, blabla, tudjátok, a magyarázó szöveg, nem azért tűntem el, mert annyira elfoglalt voltam a nyáron, egyszerűen csak nem jött ihlet, és nem igazán alkottam semmit sem. Remélem mostantól azért több bejegyzést hozhatok, és ne aggódjon senki, az oldal túlságosan masszív ahhoz, hogy bezárjam. :) További kellemes pihenést kívánok mindenkinek, még ha a nyár hamarosan véget is ér!

Valóság

Sokszor volt, csak ültem,

Nem láttam ki sehonnan,

Hogy észre se vettem,

Milyen szép álmom van.

S betoppan a valóság,

Karddal, fával földre nyom,

Ücsörgök még egy kicsit,

Mindegy, hisz akarom.

Aztán fel is rángat ő,

És megken szépen mézzel,

Magához édesget még,

És felvág egy-két késsel.

Vállat vonok, mondom,

- Nekem semmi már ez,

Búcsúul meg is csókol,

- Jövök majd még, s így tesz.

Addig én csak állok,

S búval vagyok csendben,

Tettem hát a dolgaimat,

Virágot ültettem.

Betakartam magamat

Leandernek szirmával,

Hátha késő este jön,

S nem rángat el magával.

  

Én csak ott leültem,

Fátyol ereszkedett,

Leült mellém csendben,

S rózsát ültetgetett.

Ismerem már őt rég,

Lehunytam két kék szemem,

S hagytam őt, hogy ímmel-ámmal,

A sötét fátyol elvigyen.

akvarell halaim

Titkos versek ❀ /42. vers

Titkos versek

Úgy élsz bennem,

Mintha most sodort volna

El a világ.

S olyan frissen,

Akár a húsba szórt só,

Néha felszisszenek,

Pedig már rég itt

A hűsítő hó.

Minek zúzzam el?

Ott lóg a palánkon,

A póznán, s azon:

A villanyon,

Ott lóg a világon,

Annak a peremén,

A kis domboldalon.

Itt lebeg előttem,

Hát itt van, látom

Mégsem gúnyos ez,

Sem fájdalom.

Pedig ilyenkor úgy érzem,

Hogy szívsövényem

Sincs már helyén,

Csak zúgolódik a világ,

Minden áll a fején,

Pedig csak bennem van ez,

Csak most érzem ezt.

Leginkább egy tűszúrás,

Úgy érzem, hogy meghalok,

Pedig tudom,

Hogy holnap már egészen

Máshol állok.

S habár könnyem csordul,

Akkor se mondom,

Nem mondom,

Hogy fáj,

Utoljára látlak

Se mondom,

Hogy állj.

Pedig csak kérlek,

Légy velem,

Mert nélküled,

Úgy érzem,

Sehol sincsen helyem.

A mákvirág - Mákszem dialógus ❀ /novella

A mákvirág - Mákszem dialógus

    Élt egyszer egy mákvirág, aki szerelmes volt. Így kezdődött el az első mákszem.

   Tavasszal sok bogár zsongott, és mindig meglátogatták a mákvirágot, ő viszont mégis magányos volt, mert úgy érezte, senki sem érti meg őt. Ő se nem volt szép, se nem volt különleges, csak egy egyszerű mákvirág a többi közül. Mégis egyvalamiben különbözött: hogy néma volt. Ó, talán most már érthetik, hogy miért is vagyok olyan magányos!

   Szegény mákvirág igazán nagyon boldogtalan volt, amennyire csak az akart lenni. De ahhoz túl gyáván élt, hogy elmenjen, és soha többé ne jöjjön vissza. Ősszel az eső és a jég leverte volna a szirmait, a csigák pedig lerágták volna leveleit, és akkor nem fájna neki többé a világ. De ő élt, és így talán mégis ő volt a legkülönlegesebb az összes többi közül.

   De mégis hogyan lehet egy mákvirág néma? Az emberek nem tudják, de a virágok minden éjjel színpompás szimfóniát tartanak a lomboknak. Volt, aki elbóbiskolt, összezárta nyeszlett és konok szirmait, mint aki tudomást sem vett volna az életről, majd minden reggel felkeltek, mit sem tudva az éjféli estről.

   Minden este egy szonettel hívták elő az árnyas égboltot. Ilyenkor a felhők visszahúzódtak, és helyet adtak a csillagoknak. A fák árnyékként olvadtak az éjbe, és közönséggént lesték a hajnali előadást. A leanderek csak népdalokat zenésítettek meg, de mindenki szerelemes volt beléjük bohókás trillájuk miatt. Dalolva fogták keblükre a világot, és minden bánat világgá ment a dal kíséretében. Egymásba karoltak és húzták maguk után a nyájas, hazug nappalokat, mielőtt még a Holddal találkoztak volna.

   A mező zengett, mint egy szimfónia a késő esti színház színfalai mögül. A mákvirág néma volt, de soha nem aludt. Minden éjjel lehunyta szemét, és úgy tett, mintha nem a tudná, a bogarak sajnálatból látogatják meg őt. De éjszaka túltette magát rajta, és magába süppedve húzta maga után a világot. Hallotta az előadást. Hallotta az életet.

   A fákon kívül nem sokan hallgatták mások az éjszakát a Hold és a csillagok kíséretében. Másoknak nem engedték, mert tudták, hogy ők nem értik a világot. Mindenki mély álomba merült ilyenkor, ám egy éjszaka ez másként történt. Egy madár szökött be az előadásra, úgy osont be, hogy álruhát öltött. Fekete leplet vont magára, mintha csak az éjszakát húzta volna szárnyaira. Még a Hold sem vette észre, éppen egy gyűszűvirággal andalgott. A madár egy lombos nyárfa ágaira telepedett, és onnan figyelte álmatlanul az áriát, hátha álomba merül. De nem így történt. Levedlette magáról az álruhát, és a levelek ölelő ámulatába burkolózott, onnan lesett a mezőre. Tetszett neki az ének, nem ez volt az első alkalom, hogy beszökött a műsorra.

   Ám ma este mégis másnak érezte. Különösnek, mintha az éj színesebb lett volna. Valami élénken piroslott egy fa alatt ott, ahol már senki sem figyel. Egy gyönyörű mákvirág ült egy virágsziget szélén, mégis olyan bánatosnak tűnt. Szeme csukva volt, pillái nehéz súlyként ereszkedtek orcájára. Ám mintha megérezte volna, hogy figyelik: kinyitotta a szemét, és egyenesen a madárra nézett. A látogató csak zavarban volt, nem akarta, hogy észrevegyék, félt, hogy a Hold is rájön, hogy egy fa lombjában bújt meg. Ám az a virág olyan szépen nézett rá, mintha hálás lett volna a tekintetéért. Mintha megköszönte volna, hogy valaki őt is észrevette.

   A madár elmosolyodott. Különösen szépnek tartotta a magányt, ami körbelengte a mákvirágot. Talán még egy kicsit a szirmait is megfestette szürkére.

- Kérhetek belőle? – kérdezte csöndesen a madár.

- Miből?

- A bánatodból.

   A mákvirág tekintete életre kelt. Lesütötte a szemeit, és újból felnézett. Ezek a szemek viszont másmilyenek voltak már, de közel sem boldogok.

- Tessék, itt a lelkem – mondta a mákvirág. – A tiéd lehet, nekem nem kell.

   És abban a pillanatban a világ megváltozott mindkettejük számára. A madár minden este beosont az előadásra, hogy a mákvirággal találkozhasson. Ezek a találkák titkosak voltak, ugyanúgy, mint a szerelmük. Vajon hogyan tudott a mákvirág beszélni, ha néma volt? Úgy, hogy végre boldog lehetett. De csak ilyenkor szólalt meg, nehogy valakinek feltűnjön, hogy más lett.

   Amikor a madár eljött hozzá, az élet is meglátogatta őt. Megfürdött az éjben, és a csillagok mintha egészen máshogy fénylettek volna. Bevonta őket valami mázas aura. Talán az ragadt a mákvirágra is. Mégis végre boldog lehetett. Odaadta a lelkét a madárnak, a madár pedig a mákvirágnak. Együtt költötték a verseket, együtt merültek álomba az éjfél eljövetelével. Ám amikor az est véget ért, a madár felkelt, és elrepült, mielőtt az égbolt észrevette volna. A mákvirág minden reggel szomorúan látta, hogy a madár elment az este. De ez így volt rendjén, másképp nem lehettek volna együtt. A virágok soha nem értették volna meg, hogy a madár is más, mint a többiek. Ám amikor újból árny ereszkedett a világra, a mákvirág fülelt, mikor hallja meg az apró szárnycsapásokat. És a madár újból eljött. Egymás ölelésébe és gyönyörébe burkolóztak, bevonták magukat a lepellel, hogy csak egymáséi lehessenek.

   Az ő szerelmük olyan volt, mint a tavasz. Kikelettel és szépséggel töltötte meg az életüket. Ha zsenge, tavaszi zápor érkezett, a Nap utána akkor is kisütött, és a bogarak és az illatok újra benépesítették a légkört. Egyszer megdörrent az ég, beleremegett a föld is, és ők mégis visszataláltak magukhoz, visszataláltak a tavaszhoz.

- Sokszor hallottam, hogyha egy ember boldogtalan, akkor már el is hunyt – mondta a mákvirág.

- Én sokat tudok a világról. Másoknak szebb az életük, mégis úgy tesznek, mintha fájna nekik. - Én is úgy tettem. De többé nem teszem.

   Az est végén a madár megint elment. A Nap pedig felkelt, és minden újra elismétlődött. A mákvirág várt. A levendulák már hangolták hangszereiket, a madár bizonyára már úton van. A fák elhelyezkedtek a nézőtéren, a madár bizonyára hamarosan megérkezik. Az első énekszó felcsendült, a madár bizonyára hamarosan beröppen a közönség körébe. De nem így lett. A mákvirág nézelődött. Lement az első ének, majd a második is, de a madár sehol. Bizonyára eljön.

    De nem jött el. Ahogy aztán soha többé. Miért nem? A Hold többé nem engedte, hogy a látogató eljöjjön. Se nappal, se éjjel, se soha többé. A mákvirág ezt nem tudta, így minden éjjel ugyanúgy várta, hátha egyszer felbukkan a szerelme. Egyik éjjel mintha valami dalt dúdolt volna, de lehet, hogy csak a társai képzelődtek. Azt viszont biztosan látni vélték, hogy egy könny csordult végig az arcán.

   A mákvirágot az idő elteltével a bánat újból meglátogatta, és megfestette szürkére szirmai végét. De ő akkor is ugyanúgy fáradhatatlan várta a halk szárnysuhogásokat. Már szinte csak a képzeletében élt, mintha soha nem jött volna el. A napok, hónapok csak peregtek. A mákvirág újra ugyanaz a néma és bánatos mákvirág volt. De nem kell többé miatta aggódni.

   Egyszer az ősz is beköszöntött, és többször is lefújták az esteket. A hangszerek mindig beáztak, ahogy az eső megjelent. A mákvirágot leverte a jég. Szinte senki nem gyászolta őt, a mező mégis üresebbnek tűnt. Egy éjszaka pedig egy madár hagyott tollat a temetése éjjelén, a mákvirág sírján. Ki ez a látogató? Ismerte a mákvirágot? Ám soha nem kaptak választ a kérdésükre. A látogató nem jött el többé, csak annyit hallottak, hogy a bogarak rebesgették, egy madár megnémult és vándorútra kelt. Hogy is némulhat meg egy madár? Meglátogatta őt a szomorúság. Onnantól kezdve soha senki nem látta őt.

Virág nyílt a lelkemen,

Nem elég, csak százágú,

Én már többé nem leszek

Elbujdosott világú.

És ha volna nékem még

Száz rózsám se, csakis egy,

Azt is néktek adnám, lelkem,

Hát elmúlt már a vörösbegy. 

Olykor nehéz... ❀ /41. vers

Olykor nehéz...

Olykor nehéz jónak lenni,

Leginkább, ha félek,

Olykor nehéz szépet adni,

Néktek, akik szépek.

Néha elveszek még kicsit

Ebben a világban,

Néha-néha hiszek tán még

Hamis barátokban.

Ám nem hagyták, hogy úgy éljek,

Virágot ültessek,

És nem hagyták, hogy az legyek,

Hogy én is szép lehessek.

Néha nem visz lábam tovább,

Pedig meg sem álltam,

És ott még a szívem is,

Hitt bennem, hogy vártam.

Már-már készülök,

Hogy elfelednek,

S csuklyás idegenek 

Búval köszöntenek,

Rám aggatják

Tűzdelt lepleiket,

S elküldenek,

Hogy keressek szépet.

Testamentum ❀ /40. vers

Ez egy szorgalmi iskolai feladat volt irodalom órára, amiben meg lehetett alkotni a saját testamentumunkat. Én egy kicsit próbáltam kreatív lenni, és versbe foglaltam.

Testamentum

Ha én egyszer meghalok,

Nem lesz többé semmisem,

Nem ölel már magához

A csönd és a félelem.

Nem lesz többé magányom

Untalan unt ábrándom,

De nem dalol már madár sem

A narancsfa ágakon.

Ha én egyszer elmúlok,

Tiétek lesz az álmom,

Nem lesz többé, aki féljen,

Hogy hová lett világom.

Elhervadt hát velem is,

A lelkem, s a narancsfám,

Madár nem üldögél már

Kertemnek virágágyán.

Hát tiétek a palettám,

Tiétek az ecsetem,

Fessétek meg lelketek,

Ha már fákon nem terem.

Hát tiétek a lelkem is,

Tiétek, mi nincs nektek,

Van elég kertemben is,

Ha nem elég, szedjetek.

Tiétek az életem,

Tiétek hát a lelkem,

Nektek adom álmom is,

Nektek adom emlékem,

Azt a régmúlt áprilist,

Mikor ugyanitt álltam,

Szívemben nem volt semmi,

Sem a lelkem, sem álmom.

Azt a tóparti napot,

Annak adom a végén,

Ki megérti lényegét,

S ott hordja majd a szívén.

Tiétek szerelmem is,

Elmúlt már vagy sosem volt?

Tán én sem éltem e világban,

Éltemből ködöt horgolt,

Az a vörösbegy, aki

Vágytam lenni örökkön,

De ő sem létezett sosem,

Mint senki más ezen Földön.

Ha szerettem egyszer is,

Ma már nem többé nem teszem,

Mily furcsa, mi tegnap volt,

Ma már el is feledtem.

Végül hát nem lesz tiétek

Az, miért kéne sírnom,

De azért még ültethettek

Leandert a síromon.

Lelke / ❀ 39. vers

Lelke

Volt egy története,

Nem hitte el senki,

Volt egy biciklije,

Nem volt mása neki.

Mégis gyalog járt el

Koszorúkat tenni,

És hogy volt egy biciklije,

Hát nem hitte el senki.

És így hogy is lettem volna

Én neki barátja,

Hogy is tettem volna,

Koszorút sírjára?

S még ha hittem volna

Se szerette senki,

Egyedül járt koszorúkért

Gyalogsétát tenni.

Mégis jó volt ő hát,

Virágokat ültetett,

Éjjelente koldusoknak

Kenyérkaréjt szeletelt.

  

Mindig járt az úton,

De nem jutott el sehova,

Vajon volt ő neki

Úgy igazi otthona?

S mindig járt az úton,

De nem ismerte senki,

Nem nézett rá senkire,

Furcsállta mindenki.

S mégis én figyeltem,

Tán még kedveltem is,

Ám egyszer egy hír ütött be,

Terjedt, mint a pestis.

Sírján nem volt koszorú,

Nem volt rá mit tenni,

És hogy nem volt ő már,

Nem hitte el senki.

Tán nem is volt más,

Csak alkotta képzelet,

Hát mégis a virágoknak

Hogy talált akkor helyet?

  

Én mégis hittem,

Hogy volt ő talán valaha,

Hogy virágokat ültetett,

S ismerték volna, ha

Látták volna szemében

A szépséget, s jóságot,

S már bánom is én oly nagyon,

Hogy nem ültettem virágot,

Sírján kikericset,

S örömet szívébe,

Így hát jártam éjszakánként

Öntözni kertjébe.

Megláttam a kert végében

Aprócska faházát,

Mégsem törődtem vele,

El is mentem én hát.

De egy nap bementem még,

S lehúztam egy ponyvát,

És abban a pillanatban

A kerékpárja ott állt.