2016. február 17., szerda

Ünnepi ravatal ❀ /37. vers

Ünnepi ravatal

Lelke ütőérbe vágott,
Mállottak a szépek, magányok,
Elcsámcsogta lelkét, az álmot,
Porló testbe gyűrt ábrándok.

S tűnő életek ragyogtak,
porhadó éjeken vacogva,
mikor rágja már szét azt,
porhüvelyedből szabva.
S a föld már megragadja,
hamvas éjből vásznat,
szőtt a testnek bájolva
fekhelyének ágyat.
S ünnepdíszbe zárja
málló ábrándjait,
elnyeli az éjben,
szótalan szült szóit.
S fény gyúlt hát az éjben,
Nap szállt fel az égre,
nem lett kész a ravatal,
elmúlott már végre.
S a test, mi lélek,
lesöpri hát magát,
temetett ábrándot,
kiássa a vágyát.
S egy madár ül az égen,
rászállott vállamra,
étvágy van a csőrében,
Búbánat kárára.

Ültettem még leandert,
Virágágyból fekhelyet,
Hát szunnyadj el itt kismadár,
Ha már más most nem szeret.