A mákvirág - Mákszem
dialógus
Élt egyszer egy mákvirág, aki szerelmes
volt. Így kezdődött el az első mákszem.
Tavasszal sok bogár zsongott, és mindig
meglátogatták a mákvirágot, ő viszont mégis magányos volt, mert úgy érezte,
senki sem érti meg őt. Ő se nem volt szép, se nem volt különleges, csak egy
egyszerű mákvirág a többi közül. Mégis egyvalamiben különbözött: hogy néma volt.
Ó, talán most már érthetik, hogy miért is
vagyok olyan magányos!
Szegény mákvirág igazán nagyon boldogtalan
volt, amennyire csak az akart lenni. De ahhoz túl gyáván élt, hogy elmenjen, és
soha többé ne jöjjön vissza. Ősszel az eső és a jég leverte volna a szirmait, a
csigák pedig lerágták volna leveleit, és akkor nem fájna neki többé a világ. De
ő élt, és így talán mégis ő volt a legkülönlegesebb az összes többi közül.
De mégis hogyan lehet egy mákvirág néma? Az
emberek nem tudják, de a virágok minden éjjel színpompás szimfóniát tartanak a
lomboknak. Volt, aki elbóbiskolt, összezárta nyeszlett és konok szirmait, mint
aki tudomást sem vett volna az életről, majd minden reggel felkeltek, mit sem
tudva az éjféli estről.
Minden este egy szonettel hívták elő az
árnyas égboltot. Ilyenkor a felhők visszahúzódtak, és helyet adtak a
csillagoknak. A fák árnyékként olvadtak az éjbe, és közönséggént lesték a
hajnali előadást. A leanderek csak népdalokat zenésítettek meg, de mindenki
szerelemes volt beléjük bohókás trillájuk miatt. Dalolva fogták keblükre a
világot, és minden bánat világgá ment a dal kíséretében. Egymásba karoltak és
húzták maguk után a nyájas, hazug nappalokat, mielőtt még a Holddal találkoztak
volna.
A mező zengett, mint egy szimfónia a késő
esti színház színfalai mögül. A mákvirág néma volt, de soha nem aludt. Minden
éjjel lehunyta szemét, és úgy tett, mintha nem a tudná, a bogarak sajnálatból
látogatják meg őt. De éjszaka túltette magát rajta, és magába süppedve húzta
maga után a világot. Hallotta az előadást. Hallotta az életet.
A fákon kívül nem sokan hallgatták mások az
éjszakát a Hold és a csillagok kíséretében. Másoknak nem engedték, mert tudták,
hogy ők nem értik a világot. Mindenki mély álomba merült ilyenkor, ám egy
éjszaka ez másként történt. Egy madár szökött be az előadásra, úgy osont be,
hogy álruhát öltött. Fekete leplet vont magára, mintha csak az éjszakát húzta
volna szárnyaira. Még a Hold sem vette észre, éppen egy gyűszűvirággal
andalgott. A madár egy lombos nyárfa ágaira telepedett, és onnan figyelte
álmatlanul az áriát, hátha álomba merül. De nem így történt. Levedlette magáról
az álruhát, és a levelek ölelő ámulatába burkolózott, onnan lesett a mezőre.
Tetszett neki az ének, nem ez volt az első alkalom, hogy beszökött a műsorra.
Ám ma este mégis másnak érezte. Különösnek,
mintha az éj színesebb lett volna. Valami élénken piroslott egy fa alatt ott,
ahol már senki sem figyel. Egy gyönyörű mákvirág ült egy virágsziget szélén,
mégis olyan bánatosnak tűnt. Szeme csukva volt, pillái nehéz súlyként
ereszkedtek orcájára. Ám mintha megérezte volna, hogy figyelik: kinyitotta a
szemét, és egyenesen a madárra nézett. A látogató csak zavarban volt, nem
akarta, hogy észrevegyék, félt, hogy a Hold is rájön, hogy egy fa lombjában
bújt meg. Ám az a virág olyan szépen nézett rá, mintha hálás lett volna a
tekintetéért. Mintha megköszönte volna, hogy valaki őt is észrevette.
A madár elmosolyodott. Különösen szépnek
tartotta a magányt, ami körbelengte a mákvirágot. Talán még egy kicsit a
szirmait is megfestette szürkére.
- Kérhetek
belőle? – kérdezte csöndesen a madár.
- Miből?
- A
bánatodból.
A mákvirág tekintete életre kelt. Lesütötte
a szemeit, és újból felnézett. Ezek a szemek viszont másmilyenek voltak már, de
közel sem boldogok.
- Tessék,
itt a lelkem – mondta a mákvirág. – A tiéd lehet, nekem nem kell.
És abban a pillanatban a világ megváltozott
mindkettejük számára. A madár minden este beosont az előadásra, hogy a
mákvirággal találkozhasson. Ezek a találkák titkosak voltak, ugyanúgy, mint a
szerelmük. Vajon hogyan tudott a mákvirág beszélni, ha néma volt? Úgy, hogy
végre boldog lehetett. De csak ilyenkor szólalt meg, nehogy valakinek
feltűnjön, hogy más lett.
Amikor a madár eljött hozzá, az élet is
meglátogatta őt. Megfürdött az éjben, és a csillagok mintha egészen máshogy
fénylettek volna. Bevonta őket valami mázas aura. Talán az ragadt a mákvirágra
is. Mégis végre boldog lehetett. Odaadta a lelkét a madárnak, a madár pedig a
mákvirágnak. Együtt költötték a verseket, együtt merültek álomba az éjfél eljövetelével.
Ám amikor az est véget ért, a madár felkelt, és elrepült, mielőtt az égbolt
észrevette volna. A mákvirág minden reggel szomorúan látta, hogy a madár elment
az este. De ez így volt rendjén, másképp nem lehettek volna együtt. A virágok
soha nem értették volna meg, hogy a madár is más, mint a többiek. Ám amikor
újból árny ereszkedett a világra, a mákvirág fülelt, mikor hallja meg az apró
szárnycsapásokat. És a madár újból eljött. Egymás ölelésébe és gyönyörébe
burkolóztak, bevonták magukat a lepellel, hogy csak egymáséi lehessenek.
Az ő szerelmük olyan volt, mint a tavasz.
Kikelettel és szépséggel töltötte meg az életüket. Ha zsenge, tavaszi zápor
érkezett, a Nap utána akkor is kisütött, és a bogarak és az illatok újra
benépesítették a légkört. Egyszer megdörrent az ég, beleremegett a föld is, és
ők mégis visszataláltak magukhoz, visszataláltak a tavaszhoz.
- Sokszor
hallottam, hogyha egy ember boldogtalan, akkor már el is hunyt – mondta a
mákvirág.
- Én sokat
tudok a világról. Másoknak szebb az életük, mégis úgy tesznek, mintha fájna
nekik. - Én is úgy tettem. De többé nem teszem.
Az est végén a madár megint elment. A Nap
pedig felkelt, és minden újra elismétlődött. A mákvirág várt. A levendulák már
hangolták hangszereiket, a madár bizonyára már úton van. A fák elhelyezkedtek a
nézőtéren, a madár bizonyára hamarosan megérkezik. Az első énekszó felcsendült,
a madár bizonyára hamarosan beröppen a közönség körébe. De nem így lett. A
mákvirág nézelődött. Lement az első ének, majd a második is, de a madár sehol. Bizonyára eljön.
De nem jött el. Ahogy aztán soha
többé. Miért nem? A Hold többé nem
engedte, hogy a látogató eljöjjön. Se nappal, se éjjel, se soha többé. A
mákvirág ezt nem tudta, így minden éjjel ugyanúgy várta, hátha egyszer
felbukkan a szerelme. Egyik éjjel mintha valami dalt dúdolt volna, de lehet,
hogy csak a társai képzelődtek. Azt viszont biztosan látni vélték, hogy egy
könny csordult végig az arcán.
A mákvirágot az idő elteltével a bánat újból
meglátogatta, és megfestette szürkére szirmai végét. De ő akkor is ugyanúgy
fáradhatatlan várta a halk szárnysuhogásokat. Már szinte csak a képzeletében
élt, mintha soha nem jött volna el. A napok, hónapok csak peregtek. A mákvirág
újra ugyanaz a néma és bánatos mákvirág volt. De nem kell többé miatta aggódni.
Egyszer az ősz is beköszöntött, és többször
is lefújták az esteket. A hangszerek mindig beáztak, ahogy az eső megjelent. A
mákvirágot leverte a jég. Szinte senki nem gyászolta őt, a mező mégis üresebbnek
tűnt. Egy éjszaka pedig egy madár hagyott tollat a temetése éjjelén, a mákvirág
sírján. Ki ez a látogató? Ismerte a
mákvirágot? Ám soha nem kaptak választ a kérdésükre. A látogató nem jött el
többé, csak annyit hallottak, hogy a bogarak rebesgették, egy madár megnémult
és vándorútra kelt. Hogy is némulhat meg
egy madár? Meglátogatta őt a szomorúság. Onnantól kezdve soha senki nem
látta őt.
Virág nyílt
a lelkemen,
Nem elég,
csak százágú,
Én már
többé nem leszek
Elbujdosott
világú.
És ha volna
nékem még
Száz rózsám
se, csakis egy,
Azt is
néktek adnám, lelkem,
Hát elmúlt
már a vörösbegy.
