Pohár ❀ /36. vers

Ez most mélyről jött.

Pohár

Elmúlhatnék egyedül,

Ha egyáltalán akarom,

Elmúlhatnék Teveled,

Törölköző szárazon.

Fel is szállnék magasra,

Ha szeretném s akarom,

El is felejthetnélek,

Nem teszem meg, bevallom.

S összetörnék szilánkra,

Amorf üvegpohárként,

Felszedegetném magam,

Elmúlt identitásként.

S csókot nyomnék ajkamra,

Ha már nem teszed meg te,

Nem szedsz fel pohárként már,

Nem ragasztasz már össze.

Nem sétáltatsz sugárként

Csüngve, áldva Nap keblén,

Nem mormogsz már estmesét

Gyermek énemnek estén.

  

Leszek hát én madárdal,

Bezengvén őszi eged,

Elköltözöm a Holdra,

Táviratként Teveled.

Amikor már nem lesz fent

Egy csillag sem az égen,

Akkor is ott vagyok én,

Az ég-tengerfenéken.

S mikor már nem szól semmi,

Önmagam vagyok tanár,

Akkor leszek igazi tán,

Összeragasztott pohár.

❀ /35. vers

Őszi fényegek,

Ócska szeretlek,

Miért bujdostok?

Sáros levelek.

Sáros falevél,

Szűz hajam csupa szél,

Dédelgő álomkép,

Nem vagy te soha szép.

S áttűnik falakon

Hangos görgeteg,

Szavaiba fojtó

Fájó fogüreg.

S itt vagyok ősszel is,

S itt vagyok télen is,

Megyen hangon tavaszba,

Nem eléggé szenilis?

Csak tűnjél velem

Ébenfeketén,

Zsúfolj meg szobákat

Hegyoldal peremén.

Nem vezet sehova,

Nem megyek én oda,

Nem lesz ma esti fény,

Nem megyek sehova.

 Ébressz fel éjjel is,

Ha tényleg élek,

S ha van még értelem,

S valamit érek.

Nem vezet keletre,

Nem megyek se délre,

Nem lesz ma semmi sem,

Hát eltűnök éjfélre.

Zaj ❀ /34. vers

Zaj

Azóta sokkal hangosabb

A csönd,

Mintha kiabálna,

S maga köré vonja terét,

Ó, de mindhiába.

S bár horgolhatna felleget

És szőhetne álmot

Virágokból, csendeset.

De lelke akkor is

Térdre borul, őszi jelenésből,

Ó, ez eltemet.

S megmarad ő nekem

Éjjel,

Nappal szívemen

Virágport szórt végig,

Keresem.

S ó, te megmaradtál,

Itt ülsz szívemen,

Nem szólok már semmit,

Csak szeretsz hallgatagon,

A csöndben.