2017. október 16., hétfő

Új írói felület

Sziasztok! 

Furcsa, hogy ennyi idő után bukkanok fel, gonosz módon se nem búcsúztam el, se nem zártam be a blogomat, egyszerűen csak eltűntem. Ennek oka, hogy írói válságba kerültem elég hosszú időre, amikor néha-néha írogattam, de azt éreztem, hogy ez már nem megfelelő, nem elég, most pedig próbálok visszatérni. Azonban újabb híreim vannak: habár visszatértem az íráshoz, úgy érzem, ez a blog már nem én vagyok. Nagyon szerettem régen, még ha nem is volt sok olvasóm, de boldoggá tett ez az oldal, ahol minden nap tevékenykedtem, s új emberként úgy döntöttem, hogy új írói felületet is hozok létre. Ez a blogom megint a verseimről, novelláimról, könyvemről (ha úgy alakul), gondolataimról és egyéb írásaimról fog szólni. Ugyanaz az ember vagyok, mégis kicsit másmilyen. Ha valaki emlékszik még rám, remélem újból rám talál. :) Az új blogomat itt találjátok meg:

2016. augusztus 11., csütörtök

Valóság ❀ /43. vers

   Sziasztok! Frissítettem a Versek oldalt, ahol most már az összes versemet meg tudjátok tekintetni egy oldalon. Elnézést, hogy elhanyagoltam ezt az oldalt, de most már megtaláljátok az összes versemet összesűrítve, és azokat is, amik csak éppen egy-egy bejegyzéshez vannak csatolva.

   Továbbá elnézést kérek az eltűnésemért, blabla, tudjátok, a magyarázó szöveg, nem azért tűntem el, mert annyira elfoglalt voltam a nyáron, egyszerűen csak nem jött ihlet, és nem igazán alkottam semmit sem. Remélem mostantól azért több bejegyzést hozhatok, és ne aggódjon senki, az oldal túlságosan masszív ahhoz, hogy bezárjam. :) További kellemes pihenést kívánok mindenkinek, még ha a nyár hamarosan véget is ér!

Valóság

Sokszor volt, csak ültem,
Nem láttam ki sehonnan,
Hogy észre se vettem,
Milyen szép álmom van.
S betoppan a valóság,
Karddal, fával földre nyom,
Ücsörgök még egy kicsit,
Mindegy, hisz akarom.

Aztán fel is rángat ő,
És megken szépen mézzel,
Magához édesget még,
És felvág egy-két késsel.
Vállat vonok, mondom,
- Nekem semmi már ez,
Búcsúul meg is csókol,
- Jövök majd még, s így tesz.

Addig én csak állok,
S búval vagyok csendben,
Tettem hát a dolgaimat,
Virágot ültettem.
Betakartam magamat
Leandernek szirmával,
Hátha késő este jön,
S nem rángat el magával.
  
Én csak ott leültem,
Fátyol ereszkedett,
Leült mellém csendben,
S rózsát ültetgetett.
Ismerem már őt rég,
Lehunytam két kék szemem,
S hagytam őt, hogy ímmel-ámmal,
A sötét fátyol elvigyen.

akvarell halaim

2016. május 27., péntek

Titkos versek ❀ /42. vers

Titkos versek

Úgy élsz bennem,
Mintha most sodort volna
El a világ.
S olyan frissen,
Akár a húsba szórt só,
Néha felszisszenek,
Pedig már rég itt
A hűsítő hó.
Minek zúzzam el?
Ott lóg a palánkon,
A póznán, s azon:
A villanyon,
Ott lóg a világon,
Annak a peremén,
A kis domboldalon.
Itt lebeg előttem,
Hát itt van, látom
Mégsem gúnyos ez,
Sem fájdalom.
Pedig ilyenkor úgy érzem,
Hogy szívsövényem
Sincs már helyén,
Csak zúgolódik a világ,
Minden áll a fején,
Pedig csak bennem van ez,
Csak most érzem ezt.

Leginkább egy tűszúrás,
Úgy érzem, hogy meghalok,
Pedig tudom,
Hogy holnap már egészen
Máshol állok.
S habár könnyem csordul,
Akkor se mondom,
Nem mondom,
Hogy fáj,
Utoljára látlak
Se mondom,
Hogy állj.
Pedig csak kérlek,
Légy velem,
Mert nélküled,
Úgy érzem,
Sehol sincsen helyem.



2016. május 17., kedd

Olykor nehéz... ❀ /41. vers


Olykor nehéz...

Olykor nehéz jónak lenni,
Leginkább, ha félek,
Olykor nehéz szépet adni,
Néktek, akik szépek.

Néha elveszek még kicsit
Ebben a világban,
Néha-néha hiszek tán még
Hamis barátokban.

Ám nem hagyták, hogy úgy éljek,
Virágot ültessek,
És nem hagyták, hogy az legyek,
Hogy én is szép lehessek.

Néha nem visz lábam tovább,
Pedig meg sem álltam,
És ott még a szívem is,
Hitt bennem, hogy vártam.

Már-már készülök,
Hogy elfelednek,
S csuklyás idegenek 
Búval köszöntenek,
Rám aggatják
Tűzdelt lepleiket,
S elküldenek,
Hogy keressek szépet.



2016. április 5., kedd

Testamentum ❀ /40. vers

Ez egy szorgalmi iskolai feladat volt irodalom órára, amiben meg lehetett alkotni a saját testamentumunkat. Én egy kicsit próbáltam kreatív lenni, és versbe foglaltam.


Testamentum

Ha én egyszer meghalok,
Nem lesz többé semmisem,
Nem ölel már magához
A csönd és a félelem.
Nem lesz többé magányom
Untalan unt ábrándom,
De nem dalol már madár sem
A narancsfa ágakon.

Ha én egyszer elmúlok,
Tiétek lesz az álmom,
Nem lesz többé, aki féljen,
Hogy hová lett világom.
Elhervadt hát velem is,
A lelkem, s a narancsfám,
Madár nem üldögél már
Kertemnek virágágyán.

Hát tiétek a palettám,
Tiétek az ecsetem,
Fessétek meg lelketek,
Ha már fákon nem terem.
Hát tiétek a lelkem is,
Tiétek, mi nincs nektek,
Van elég kertemben is,
Ha nem elég, szedjetek.

Tiétek az életem,
Tiétek hát a lelkem,
Nektek adom álmom is,
Nektek adom emlékem,
Azt a régmúlt áprilist,
Mikor ugyanitt álltam,
Szívemben nem volt semmi,
Sem a lelkem, sem álmom.

Azt a tóparti napot,
Annak adom a végén,
Ki megérti lényegét,
S ott hordja majd a szívén.

Tiétek szerelmem is,
Elmúlt már vagy sosem volt?
Tán én sem éltem e világban,
Éltemből ködöt horgolt,
Az a vörösbegy, aki
Vágytam lenni örökkön,
De ő sem létezett sosem,
Mint senki más ezen Földön.

Ha szerettem egyszer is,
Ma már nem többé nem teszem,
Mily furcsa, mi tegnap volt,
Ma már el is feledtem.

Végül hát nem lesz tiétek
Az, miért kéne sírnom,
De azért még ültethettek
Leandert a síromon.


2016. április 2., szombat

Lelke / ❀ 39. vers

Lelke

Volt egy története,
Nem hitte el senki,
Volt egy biciklije,
Nem volt mása neki.

Mégis gyalog járt el
Koszorúkat tenni,
És hogy volt egy biciklije,
Hát nem hitte el senki.

És így hogy is lettem volna
Én neki barátja,
Hogy is tettem volna,
Koszorút sírjára?

S még ha hittem volna
Se szerette senki,
Egyedül járt koszorúkért
Gyalogsétát tenni.

Mégis jó volt ő hát,
Virágokat ültetett,
Éjjelente koldusoknak
Kenyérkaréjt szeletelt.
  
Mindig járt az úton,
De nem jutott el sehova,
Vajon volt ő neki
Úgy igazi otthona?

S mindig járt az úton,
De nem ismerte senki,
Nem nézett rá senkire,
Furcsállta mindenki.

S mégis én figyeltem,
Tán még kedveltem is,
Ám egyszer egy hír ütött be,
Terjedt, mint a pestis.

Sírján nem volt koszorú,
Nem volt rá mit tenni,
És hogy nem volt ő már,
Nem hitte el senki.

Tán nem is volt más,
Csak alkotta képzelet,
Hát mégis a virágoknak
Hogy talált akkor helyet?
  
Én mégis hittem,
Hogy volt ő talán valaha,
Hogy virágokat ültetett,
S ismerték volna, ha

Látták volna szemében
A szépséget, s jóságot,
S már bánom is én oly nagyon,
Hogy nem ültettem virágot,

Sírján kikericset,
S örömet szívébe,
Így hát jártam éjszakánként
Öntözni kertjébe.

Megláttam a kert végében
Aprócska faházát,
Mégsem törődtem vele,
El is mentem én hát.

De egy nap bementem még,
S lehúztam egy ponyvát,
És abban a pillanatban
A kerékpárja ott állt.

2016. március 5., szombat

Bolondságos ❀ /38. vers

Bolondságos

Kartondobozban hált,
Gyűlölte a világot,
Éjjel függönyt szaggatott,
Vázát tört össze, s virágot

Szedett késő hajnalban,
Szalutált a Napnak,
Varokat pácolt üvegben,
A képek meg csak szaladtak.

Ráncba szedte ruháját,
S elhalt egy késő délután,
Kezében végrendelet
S halotti bizonyítvány.

Nyakon csókolt egy vázát,
(Amit az imént tört össze),
S festett még lángot vacsorára,
De a reggeli még messze.

S megásta magának sírját,
Kezében álmok és függöny,
Zárja napnak menetelét,
Nehogy tőle függjön.
  
S mégis felsóhajt még,
Néha-néha megmozdul,
Nem didereg, csak nevet már,
S szeméből egy könny csordul.