2016. április 5., kedd

Testamentum ❀ /40. vers

Ez egy szorgalmi iskolai feladat volt irodalom órára, amiben meg lehetett alkotni a saját testamentumunkat. Én egy kicsit próbáltam kreatív lenni, és versbe foglaltam.


Testamentum

Ha én egyszer meghalok,
Nem lesz többé semmisem,
Nem ölel már magához
A csönd és a félelem.
Nem lesz többé magányom
Untalan unt ábrándom,
De nem dalol már madár sem
A narancsfa ágakon.

Ha én egyszer elmúlok,
Tiétek lesz az álmom,
Nem lesz többé, aki féljen,
Hogy hová lett világom.
Elhervadt hát velem is,
A lelkem, s a narancsfám,
Madár nem üldögél már
Kertemnek virágágyán.

Hát tiétek a palettám,
Tiétek az ecsetem,
Fessétek meg lelketek,
Ha már fákon nem terem.
Hát tiétek a lelkem is,
Tiétek, mi nincs nektek,
Van elég kertemben is,
Ha nem elég, szedjetek.

Tiétek az életem,
Tiétek hát a lelkem,
Nektek adom álmom is,
Nektek adom emlékem,
Azt a régmúlt áprilist,
Mikor ugyanitt álltam,
Szívemben nem volt semmi,
Sem a lelkem, sem álmom.

Azt a tóparti napot,
Annak adom a végén,
Ki megérti lényegét,
S ott hordja majd a szívén.

Tiétek szerelmem is,
Elmúlt már vagy sosem volt?
Tán én sem éltem e világban,
Éltemből ködöt horgolt,
Az a vörösbegy, aki
Vágytam lenni örökkön,
De ő sem létezett sosem,
Mint senki más ezen Földön.

Ha szerettem egyszer is,
Ma már nem többé nem teszem,
Mily furcsa, mi tegnap volt,
Ma már el is feledtem.

Végül hát nem lesz tiétek
Az, miért kéne sírnom,
De azért még ültethettek
Leandert a síromon.


2016. április 2., szombat

Lelke / ❀ 39. vers

Lelke

Volt egy története,
Nem hitte el senki,
Volt egy biciklije,
Nem volt mása neki.

Mégis gyalog járt el
Koszorúkat tenni,
És hogy volt egy biciklije,
Hát nem hitte el senki.

És így hogy is lettem volna
Én neki barátja,
Hogy is tettem volna,
Koszorút sírjára?

S még ha hittem volna
Se szerette senki,
Egyedül járt koszorúkért
Gyalogsétát tenni.

Mégis jó volt ő hát,
Virágokat ültetett,
Éjjelente koldusoknak
Kenyérkaréjt szeletelt.
  
Mindig járt az úton,
De nem jutott el sehova,
Vajon volt ő neki
Úgy igazi otthona?

S mindig járt az úton,
De nem ismerte senki,
Nem nézett rá senkire,
Furcsállta mindenki.

S mégis én figyeltem,
Tán még kedveltem is,
Ám egyszer egy hír ütött be,
Terjedt, mint a pestis.

Sírján nem volt koszorú,
Nem volt rá mit tenni,
És hogy nem volt ő már,
Nem hitte el senki.

Tán nem is volt más,
Csak alkotta képzelet,
Hát mégis a virágoknak
Hogy talált akkor helyet?
  
Én mégis hittem,
Hogy volt ő talán valaha,
Hogy virágokat ültetett,
S ismerték volna, ha

Látták volna szemében
A szépséget, s jóságot,
S már bánom is én oly nagyon,
Hogy nem ültettem virágot,

Sírján kikericset,
S örömet szívébe,
Így hát jártam éjszakánként
Öntözni kertjébe.

Megláttam a kert végében
Aprócska faházát,
Mégsem törődtem vele,
El is mentem én hát.

De egy nap bementem még,
S lehúztam egy ponyvát,
És abban a pillanatban
A kerékpárja ott állt.