Lelke / ❀ 39. vers

Lelke

Volt egy története,

Nem hitte el senki,

Volt egy biciklije,

Nem volt mása neki.

Mégis gyalog járt el

Koszorúkat tenni,

És hogy volt egy biciklije,

Hát nem hitte el senki.

És így hogy is lettem volna

Én neki barátja,

Hogy is tettem volna,

Koszorút sírjára?

S még ha hittem volna

Se szerette senki,

Egyedül járt koszorúkért

Gyalogsétát tenni.

Mégis jó volt ő hát,

Virágokat ültetett,

Éjjelente koldusoknak

Kenyérkaréjt szeletelt.

  

Mindig járt az úton,

De nem jutott el sehova,

Vajon volt ő neki

Úgy igazi otthona?

S mindig járt az úton,

De nem ismerte senki,

Nem nézett rá senkire,

Furcsállta mindenki.

S mégis én figyeltem,

Tán még kedveltem is,

Ám egyszer egy hír ütött be,

Terjedt, mint a pestis.

Sírján nem volt koszorú,

Nem volt rá mit tenni,

És hogy nem volt ő már,

Nem hitte el senki.

Tán nem is volt más,

Csak alkotta képzelet,

Hát mégis a virágoknak

Hogy talált akkor helyet?

  

Én mégis hittem,

Hogy volt ő talán valaha,

Hogy virágokat ültetett,

S ismerték volna, ha

Látták volna szemében

A szépséget, s jóságot,

S már bánom is én oly nagyon,

Hogy nem ültettem virágot,

Sírján kikericset,

S örömet szívébe,

Így hát jártam éjszakánként

Öntözni kertjébe.

Megláttam a kert végében

Aprócska faházát,

Mégsem törődtem vele,

El is mentem én hát.

De egy nap bementem még,

S lehúztam egy ponyvát,

És abban a pillanatban

A kerékpárja ott állt.