Elmúlt ❀ /31.vers

   Mostanában újból nagyon sok verset írok. S habár szinte mind ugyanarról szól, csak más szempontból megközelítve, örülök, hogy végre a régi önmagam vagyok. Bár annak már kevésbé, hogy mi árán jönnek az ötletek. 

   Azt érzem, hogy megváltoztam. Nem csak én, mint ember, hanem ez által az írásaim is. Régen úgy mondva nem éreztem igazán semmit. Nem azt mondom, hogy nincsenek érzések a régi verseimben, csupán csak azt, hogy akkor nem egy konkrét, megélt dologról volt szó, hanem maga csak egy érzésről. De a mostani verseim alapján viszont az ember érezheti és tudhatja pontosan is, hogy miről van szó, nem csak találgatva. És nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hogy ezeket a nagyon személyes verseket mások is elolvassák. Van, ami személyes, mégis közzéteszem, de vannak olyanok, amiket annyira magaménak érzem, mintha valami titok lenne, amit meg kell magamnak tartanom. Nem vágyom arra, hogy más teljes mértékben megismerje azt, mit is érzek én. Épp ezért nem fogom már az összes versemet közzétenni, de szerintem így is lesz még bőven, amit olvashattok tőlem.

Elmúlt

Tátong az éjjel,

Halj meg kedvesem,

Nem tűnik fel égbolt

A csillagos égen.

És nem tűnik szívéből

Boldogságos álom,

Sosem fáj, mi nekem,

Ha őt megtalálom.

Pedig én nem keresem,

Csak fogynak a nappalok,

Mi magány szívemből soha,

Hát ma éjjel meghalok. 

Napkelte ❀ /30. vers

Napkelte

Egy haldokló álom,

S benne leltem halálom,

És vártam, hogy változzon,

De nem jött el,

És küzdenék, de nem megy,

Hát állj fel.

De unom már,

És nem látom,

Mert a Nap csak megy le,

És nem találom

Pirkadatkor a valóságot.

És megfognám a kezemet,

De nem látom,

A Nap megint csak megy le,

S nem találom

Kezem melegét,

A valóságom,

S egyetlen boldogságom,

A világom.

Ébredés ❀ /29. vers

Ébredés

Néha, mintha Isten leülne

Mellém a földre,

És várna rám, hogy higgyek

(Egyelőre.)

És inná belőlem a bánatot,

Mert ez az élet, pedig ez semmi,

Mert én soha nem tudtam jót tenni,

És sosem éltem még,

Nem ismerem, hogy mi fáj,

S hogy miért nem tettem

És hittem oly rég, ez fáj,

Pedig akkor könnyebb volt,

Mint a valóság,

Mert ez egy álom,

(Csak azt, ami igazán kéne,)

Az ébresztőt

Nem találom. 

Szeretni mertem ❀ /28. vers

   Képzeljétek, idén kezdtem a gimit. Emlékszem tavaly ilyenkor még azon agyaltam, vajon hol is akarok majd továbbtanulni. Felmerült bennem az is, hogy művészeti iskolába járjak, de végül is nem bántam meg, hogy egy egyszerű gimnáziumot jelöltem meg, ott is a magyar tagozatot. És már imádom! Még heti öt magyar is kevés. Egyáltalán nem bántam meg, hogy ide jelentkeztem. 

   A bánat néha jó barát. Főleg ha versírásról van szó.

Fáradt lelkem az álmot elűzi,

Összeroppan testem a magány alatt,

S míg szeretek, de más nem,

Elűzöm a züllött nyarat.

Kábán és álmosan,

Testem üde, pedig fáradt lelkem,

S hogy aludjak így,

Boldogtalan,

 Ha egyszer szeretni mertem.

S most csak itt alszom

Csupaszon, lerángatták hát

Rólam a reménység ruháját,

És már nem is alszom, csak ébren

Hallgatom ütemtelen szívem,

Az éjjelen,

Nyomon-lépten.

Ki kezdi most a középsulit? Ti nem izgultatok? Na és hogy telt az első hét?