Fa, Hamu és Madár ❀ /2. novella, 12. vers

   Először is szeretném nektek megköszönni. Hogy mit? Mindent! Már tíz feliratkozóm van. Igaz, az nem olyan sok más blogokhoz képest, mégis nekem tökéletesen elég, főleg, hogy tudom, van, akit érdekel a munkám! Igazán hálás vagyok nektek, és boldoggá tesztek. 

   Igaz, hogy nemrégiben tettem közzé egy novellámat, de a megjegyzések felbátorítottak arra, hogy írjak még egyet, ami úgy igazából az első novellám. Mégis ennél az írásomnál valami megváltozott. Ekkor jöttem rá, hogy az írás határtalan. A regényeimet, történeteimet mindig kötötten írtam, és kötelességnek éreztem. Szigorú voltam magamhoz, és erőltetetten próbáltam kihozni magamból a legjobbat. De rá kellett jönnöm, hogy így inkább csak még jobban elrontottam az egészet. De ez a novellám ráébresztett arra, hogy arról írok, amiről csak akarok. Nem kell kötnöm semmihez. Akár a semmiről is írhatok! És a legjobb az egészben az, hogy nem kell megmagyaráznom a dolgokat. Minden úgy történik, ahogy én azt akarom. Így született meg a Fa, Hamu és Madár is. 

   Tegnap leültem a klaviatúra fölé, és egyszerűen csak megnyitottam egy üres dokumentumot. Majd eszembe jutott egy jelképes szó: madár. Miért pont madár? Mert a madár annyi mindennek lehet a jelképe! S az én történetemnek is ez lett a szimbóluma. Ám az én történetemben a madár több dolgot is jelképez. A szabadságot, a szerelmet, a boldogságot és a csalódást is. Leírtam az első mondatot. Csak úgy spontán, amikor még azt sem tudtam, hogy miről fogok írni. Aztán egyszerűen csak úgy jött minden, és arra eszméltem rá, hogy már be is fejeztem. Mennyire jó érzés volt befejezni egy történetet! Ez a novella különleges lett a számomra. Megszerettem a szereplőit. Mindig is ettől féltem. Mihez kezdek, ha írok egy novellát, és megszeretem a szereplőket? Pár oldalon belül az ő történetük hamarosan véget ér! De mégsem kell így lennie. Talán egyszer az én karaktereimnek is folytatódik majd a története...

Fa, Hamu és Madár

   Élt egyszer egy lány, aki madárrá változott. Nem volt családja. Gyászolta a világot. Gyászolta az életet. De leginkább saját magát. Kecses ringású járásakor hosszú, szaténköpenye omlott a földre, s húzta maga után a magány porát. Ez a lány éjjelente virágokat csókolt, és a Hold fényét itta. Mindenki arról álmodott, hogy olyan lehessen, mint ő. Virágokat csókolni éjjelente? Holdfényt inni? Micsoda édes nedű vagy nektár lehet az! Mindenki arra vágyott, hogy holdfényt ihasson. De a lány ezt is csak gyászolni tudta. S még inkább gyászolta azokat, akik erre a tiltott dologra vágytak.

   Ó, az emberek olyan ostobák. Itt állok én, hitetlenül, a szenvedés küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy senki nem ért meg. Bár madár lehetnék! A madár apró, és gyengéd, törékeny élőlény. Romantikus szemmel bejárhatja a világot, és pásztálhatja a millió eget. A madarak éreznek. Egyetlen szárnycsapás alatt szeretni tudnak, s csók helyett gyengéd dallamot csivitelnek fülükbe apró tollaik alatt. Csakis madár lehet a szerelem. Ártatlan és kedves.

   Ezt gondolta a lány a holdfény alatt. Az ég csillagtalan volt, csak a tömör és dús fényű test derengett az égbolton. Körülötte hámló sötétség. A holdfény csak úgy zuhant a lány kérges tenyerére, és apró homokszemekké morzsolta, ami sötét porként hullott alá a nedves avarba. Lelke sötét volt, és használt, akár a hamu. Ki tudna szeretni valakit, akinek a lelke leginkább a hamura hasonlít? Fekete haja a szélben szállongott, arca pedig hófehéren merengett. Egyetlen élőlény volt jelen a maga világában, mégpedig egy haldokló, lombtalan fa, akit csak elborult, fátyolos lelke táplált. A fa szuvas volt, a kérge szürke, s napról napra egyre több elszáradt levél hullott a földre. A lány ezt is sötét homokporrá morzsolta. Az egyetlen, akiben még éppen élet volt, és megértette őt, az a fa volt.

   Egy holdfényes éjszaka Hamu újból kiült a siralmas fa tövébe, aki körbefonta őt ágas-bogas kitüremkedő gyökereivel. Vastag és kegyetlen kérges tapintásával ölelte magához a lányt, és Hamu úgy csókolgatta a fa gyökereit, mintha csak egyetlen áldott szerelme kézfeje lenne az. Hamu hallotta, ahogy a fa utolsó levelei elhalóan a fülébe suttognak, és figyelmeztetik a lányt, hogy Fa hamarosan meg fog halni. Hamu nem akarta, hogy Fa meghaljon. Egy apró könnycseppet morzsolt el szempilláiba burkolózva, és a könnycsepp fekete, sistergő parázsként hullott Fa gyökerére. A könnyparázs apró lyukat égetett gyökereibe, és ahogy Hamu könnyei egyre jobban patakzottak, Fa úgy bontakozott ki a lány kétségbeesett öleléséből.

- Így nem lehetek a tiéd, ha folyton könnyeiddel égetsz – suttogta egy levél.

- Így nem lehetek a tiéd, ha sosem lesz módunk akár egyetlenegy csókra. Miért ilyen igazságtalan az élet? Itt vonaglok, leszegett állal, kortyolom a Hold fényét, de addig mégsem lehetek boldog, míg igazán nem érezlek téged.

- Attól tartok Hamu, soha nem is fogsz tudni érezni engem – Fa egy újabb elszáradt levelet hullajtott el, ami Hamu szürke szaténköpenyére esett. Hamu megcsókolta a levelet, s ez olyan érzés volt, mintha egy pillanatra valóban érezte volna haldokló szerelmét. Örökké bánta, hogy beleszeretett egy haldokló fába. Örökké bánta, hogy valaha elgondolta ezeket az érzéseket. Nem bánhatta meg. Hisz míg szeretik egymást, s míg együtt vannak, kitartanak.

   Ám az idő rohamosan telt. Fa mindig is Hamu lelkéből táplálkozott. Ám Hamu lelke már régen hanyatlásnak indult, amikor kezdte magányosnak érezni magát annak ellenére, hogy szeretett, és szeretve volt. De mi értelme szeretni és szeretve lenni, ha sohasem érezheted igazán a szerelmedet. A lány eleinte boldog volt. Mindig is egy ilyen mély érzésre vágyott. Mégis az idő múlásával kezdte hiányolni az érintéseket, a gyengéd simogatásokat, és bármennyire próbálta gondolatait holdfénnyel és mesével megtölteni, Fa érdes kérgeinek ölelése rögtön visszataszította őt a kegyetlen valóságba. S ahogyan egyre jobban érezte, hogy számukra már nincs remény, a lelke úgy sötétedett, Fa pedig pusztulásnak indult, mert nem tudott többé Hamu szerelméből táplálkozni. Tudták ők is, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor búcsúzniuk kell. S ez az idő a lehető leghamarabb el is érkezett. Hamu gyászosan hullajtotta perzselő könnyeit, maga alatt égetve a talajt. Ahelyett, hogy gyengéden pihentette volna hátát a törzsének dőlve, most szemben letérdelt Fával, és átölelte őt. Habár nem érte körbe teljesen, és néhány apró féreg is megcsípte őt, mégis azzal foglalkozott a legjobban, hogy nehogy véletlenül egy fájdalmas könnye Fára hulljon.

- Ó, úgy szeretnék madár lenni. Ha madár lennék, elég lenne nekem leveleid suttogása. Nem vágynék a csókodra, sem simogatásodra. Napközben a világot járnám, s rád gondolnék, s mikor megéhezem a hiányodban, visszaszállok hozzád, mikor a Holdat kell innom, s megvacsorázom a szerelmedből. Ó, mondd, Fa, te nem szeretnél madár lenni?

- Ha te madár lennél, elég lenne nekem akár egyetlen óra is a világban, ha tudnám, hogy boldog vagy.

- Hamu viszont akkor nem lenne boldog, ha te csak egy óráig léteznél a világban. Mit kezdene Hamu a szabad madárléttel, ha nem táplálkozhat a szeretetedből? – a lány ezeket mormolta a fa kérgeinek redői közé, s közben megsimította egy újonnan lehullott levelét.

- Hát akkor örökre Hamuval maradnék. Ha Hamu madár lenne, és minden este visszaszállna hozzám, boldogabb lennék, mintha egésznap az ágaimon ücsörögne, és csivitelne nekem. Mert estére sokkal boldogabb lenne Hamu érzekézése, hiszen csak rá várnék. De nézz ide, egyetlen madárkám. Az vagy, nem? Madárnak kell lenned. A lelked olyan tiszta, s olyan gyengéd. Tested törékeny, és hajlékony, akár a nádszál, és mikor rám borulsz, menten megijedek, nehogy összeroppantsalak durva ágaimmal. Figyelj ide, madárkám. Ez az utolsó éjszaka, amikor még velem kortyolhatod a Holdat, és csókolhatod a virágokat. A lelked többé nem képes engem táplálni. Én most, és ebben a pillanatban el fogok hunyni. Ezért csak arra tudlak kérni téged, hogy légy boldog.

   Fa nem tudott tovább beszélni, mert Hamu hangja csukladozott a sírás visszafojtásától, mégis erőt vett magán, és figyelmét egyetlen szerelmére irányította.

- Megmondom neked, hogyan legyél boldog. Látod azt a madarat az ágamon?

   És valóban. Egyetlen apró kis madár ült Fa egyik korhadó ágán, s már csak a lélek tartotta őt rajta, mielőtt lezuhanhatott volna. A kismadárnak vörös és kék, fényes tollpihéi voltak, csőre pedig szürke. Hamu szeme rögtön felcsillant.

- Az enyém?

- Nem, drágám, nem a tiéd. Hanem egymáséi. Mindig is arról álmodtál, hogy madár lehess, és hogy szerethess. Hát szeresd ezt a madarat! S te is az lehetsz.

   Néma és nehéz csönd lengte be a sötét égboltot. Viszont a Hold ma különösen fénylő volt. Hamu összeszorította ajkait, de egy hang sem bukott ki apró, rózsás ajkain.

- Te is madár lehetsz. Madár leszel, és akkor végre képes leszel olyan mélyen szeretni, ahogyan nekünk nem sikerült.

- Én nem akarok mást szeretni. Csakis téged. Hát nem megmondtam? Mit ér a madárlét, ha te nem vagy velem?

- Figyelj ide rám, drága Hamu. Habár nem leszek veled, szívedben örökre jelet fogok hagyni. A szíveden örök nehéz súly ült, mert belőled táplálkoztam. De a jövőben mindig csak azt fogod érezni, hogy az érzéseid olyan könnyűek, akár a pihe. Ha már meghalok, nem kell tovább belőled táplálkozzak. S minden pillanatban, amikor ráeszmélsz erre a légies könnyedségre, eszedbe jutok, s könnyes szemmel elmosolyodsz.

- Sosem fogok többé mosolyogni.

- …s könnyes szemmel elmosolyodsz, amikor ránézel Madárra. Fogd meg egy ágamat, s törj le belőle egy darabot. Kösd rá egy holdláncra, és viseld örökké a nyakadban. Ez lesz a te tapintható emléked.

   Hamu úgy tett, ahogy azt Fa kívánta. Gyengéden és óvatosan letört egy apró ágat, és ráfűzte egy holdláncra. Fa gyökereivel ezt a nyakába akasztotta, s tudták mindketten, hogy mindennek vége van. Hamu zokogva Fa gyökereire borult.

   A lány másnap az avarban találta magát, feje alatt elszenesedett por szolgált lepedőként. Fa elment. S a szíve görcsösen megrándult. Mégis ez a rándulás olyan légiesen könnyed volt… Hát erről az érzésről beszélt neki Fa.

   Míg remegő tenyerébe söpörte szerelmének utolsó hamvait, egy csöndet megtörő, nyugtalanító szimfónia szólalt meg a puszta tájon. Pedig a hang nem szimfónia volt, hanem egy madár csicsergése. Vörös tollának fénye megcsillant, s odaugrándozott a lányhoz. Hamu kétségbeesetten Madárra akart üvölteni, míg csak vékonyka csivitelés lengte be a kört. Hamuba beléhasított a felismerés, hogy madár lett. Nem szólt semmit. Nem tett semmit. Utoljára megcsókolta a virágokat, lehunyta a szemét, és sosem látta többé a Holdat. Sosem itta többé a holdfényt.

Ők pedig porból lettek,

De mi mégsem abból,

S mikor megszülettél,

Fény hullott a világból.

Fény hullott a te lelkedre,

Egy abroszra, mely betakart,

Még nem lettem, de már tudtam,

Az ég rólad szavalt.

S a fény te magad voltál,

Egy anyai, drága fény,

Mi késő este éterben lebeg,

A csoda, s a remény.

  

   Remélem tetszett nektek Fa, Hamu és Madár története. Még az is lehet, hogy az elkövetkezendő időben is fogtok velük találkozni. Addig is, ha tetszett nektek, kérlek jelezzetek, mert sokat jelent nekem. 

   A vers beillesztése pedig spontán ötlet volt. Igaz, hogy egy napon írtam a novellával, mégsem hozzákapcsolódónak szántam, hanem az iskolai anyák napi ünnepségre, de mivel a verset többféleképpen is lehet értelmezni, úgy gondoltam, ez tökéletesen illett ide.

A bevezető történet... és a váratlan befejezés ❀ könyvtöredék egy része /1. novella

Pár hónapja vívódok egy bizonyos írással, méghozzá a könyvemmel. Úgy bizony, könyvet írok. Vagyis csak írtam. Több, mint fél év kellett, hogy rájöjjek: nincs túl sok értelme húzni az egészet, hiszen úgysem fogom befejezni. Pedig hogy megszerettem a szereplőimet! Viszont mégsem akarom, hogy kárba vesszen az eddigi munkám. Ha nem is publikálom az összes eddigi megírt fejezetet, szeretném megmutatni nektek egy darabot belőle, amit akár egy novellának is tekinhettek, a végén egy furcsa kis megtoldással. Remélem tetszeni fog nektek. A fejezet eredeti címe: Prológus - A bevezető történet. Szívesen fogadok minden egyes megjegyzést.

A bevezető történet... és a váratlan befejezés

-  Ismerek egy történetet, miszerint élt egy fiú.

- Sok ilyen történetet ismerünk már. Unalmas…

-… miszerint élt egy fiú, aki vak volt. De ez a fiú mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy szuperképessége is volt.

- Nem vagyunk már gyerekek – dörmögte az orra alatt Kathy, aki egy látássérült kislány volt.

   Egy jó pár évvel ezelőtt, miután egyedül maradtam, jelentkeztem önkéntesnek a Szociális Központba, hogy felolvashassak a látássérült gyerekeknek.

   A Szociális Központ régen csoportfoglalkozásokat rendezett, amin vak emberek vettek részt, és különböző programokkal tették színesebbé az életüket. Ám az évek során máshogy alakultak a dolgok…

   A Központ nagyobbá bővült, és egy külön speciális bentlakásos iskolát nyitottak a látássérült gyerekeknek. Az ember szívtelennek gondolhatja az olyan embereket, akik beadták egy ilyen iskolába a gyermeküket, mégis meg kellett tenniük, hiszen élnek olyanok is, akiknek nincs idejük arra, hogy gyerekeiket tanítgassák és gondozzák, vagy éppen pénzük, hogy gondozót hívjanak. Mégis sajnálatos módon a legtöbb gyerek árva volt, akik valamilyen balesetben elvesztették szüleiket, megsebesültek, és bekerültek az iskolába.

   Az intézmény érkezésemmel vidám hangulatot kölcsönzött az egész épületnek. A falakon a vak gyermekek amorf rajzai díszelegtek, és aki csak arra járt, minden egyes művet megmosolygott. A tanárok és gondozók szeretetteljesen nevelték és tanítgatták a gyerekeket. Az ember azt várhatná, szebb és vidámabb helyet nem is lelhetne Charlestonban, ez mégsem volt igaz. Örömnek és boldogságnak helye sem volt az iskolában. Ezek a gyerekek üresnek és kirekesztettnek érezték magukat, mert elzárták őket a külvilágtól, és megfosztották a gyönyörtől, amit szemeikkel láttak. A hely már-már felvette a maga borongós hangulatát, amíg meg nem jelentem én.

  A semmiből felbukkanva jelentkeztem. Ahogy beléptem az intézmény ajtaján, elfogott a fertőtlenítő illata, ami szélsebes emlékként rohamozta meg az érzékszerveimet. A falon tapogattam, és nagyot dobbant a szívem, amikor kezembe akadt a régi korlát, ami ugyanott porosodott, ahol régen is. Az emberek furcsállották, hogy miért is jelentkeztem önkéntesnek, amíg bele nem botlottam Hailey-be, akinek csilingelő és életvidám hangját már a folyosó végéről hallottam.

   Hailey volt az egykori csoportfoglalkozás vezetője, ami évtizedekkel ezelőtt volt megtartva. Hailey mára már az intézmény vezetője lett. Ő volt az egyetlen, aki megértette a döntésemet, és örültem, hogy egy ismerős hangot hallhatok. Az ott dolgozók is lassan megszoktak. Először azt hitték, hogy valamiféle beteg játszmát űzök a látássérült gyerekekkel, amíg meg nem tudták, hogy én magam is vak vagyok. Ahogy teltek a hónapok, az alkalmazottak is megkedveltek, és az egész társasággal összeszoktunk.

   Minden héten jártam felolvasni a gyerekekhez. Legtöbbször én találtam ki a történeteket, vagy éppen egy velem megtörtént eseményt meséltem el nekik. Ők mindig csak kinevettek, mikor éppen egy furcsa történetet olvastam fel a naplómból, és sosem hitték el, hogy az az igazság. De nem bántam. Senkitől sem várhattam el, hogy elhiggyék a hihetetlen életemet. Még én magam sem dolgoztam fel.

   Megérkezésemkor az egész iskola kivirult. Az ebédlő már be volt rendezve, és a székeket úgy pakolták egymás mellé, hogy kört alkossanak. A felolvasásnál nem csak a gyerekek vettek részt, hanem a tanárok és a gondozók is. Mindenki élvezettel hallgatta az izgalmas történeteimet, és gyakran nevettek egy-két mulatságos részen, vagy viccemen. Igazából nem tudták, hogy a történet, a múlt, amit elmesélek nekik, mekkora sebet ejtett rajtam évekkel ezelőtt, mégis örültem, hogy olyanokkal lehettem, akik olyanok voltak, mint én.

   Kathy egy talpraesett lány volt, és őt szerettem a legjobban. Különlegesnek tartottam, mert emlékeztetett valakire: a legfontosabb emberre az életemben. Habár Kathy is látássérült volt, és talán ő szenvedte el a legtöbbet, mégis csodálatos személyiséggel rendelkezett. És nem csak azért, mert az egykori szerelmemet láttam benne. Okos lány volt, vicces, akaratos, és kissé harsány is. De ez a tulajdonsága mosolyogtatott meg a legjobban. Mert őrá emlékeztetett. Kathy-nek mindig volt egy-egy szellemes megjegyzése, amit a történetembe beleszúrt, és ilyenkor hatalmas kacajok törtek ki. Senki sem értette, hogy én miért nem nevetek ezeken a megszólalásokon, pedig én is mulatságosnak tartottam. Mégsem nevethettem, mert a fájdalmas emlék meggátolta a nevetést.

   Jól emlékszem az első alkalomra, amikor felolvastam. Mintha mindent újból átéltem volna…

- Nos, pedig ez a történet igaz – és már nyitottam is ki a füzetemet, ami egyben a naplóm is volt. Minden egyes alkalommal abból olvastam fel a gyerekeknek. Ám mielőtt belekezdtem volna a felolvasásba, megtorpantam, és meggondoltam magam. Ezt a történetet a saját szavaimmal is el tudom mondani.

   Ismerik egy történetet, miszerint élt egy fiú, aki vak volt. De ez a fiú mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy szuperképessége is volt. Ez a fiú ugyanolyan volt, mint ti. Vagyis lett volna. De valaki megmentette az életét. Ám az a valaki egyáltalán nem volt olyan jó ember, mint azt a fiú gondolta. Mégis hálás volt neki, mert ha nem mentette volna meg, sosem találkozhatott volna azzal a lánnyal, aki végül élete szerelme lett.

   Kathy, most figyelj, hamarosan várom a szellemes megjegyzésedet. Addig gondolkozz egyen, míg elkezdem ezt a történetet.

   Akár hiszitek, akár nem, minden a 19. században kezdődött, Észak-Karolinában, Charlestonban, pontosan ebben a városban. Minő véletlen, nem gondoljátok? Csakhogy akkor más idők jártak. Ti még nem tudhatjátok, gyerekek vagytok, de akkor a világ minden táján furcsa szokások uralkodtak. A férfiak frakkban jártak, a nők abroncsos ruhákban, és minden nap nyakatekert fonatokat és kontyokat viseltek a hajukban. Mégis nem csak a megjelenésük volt elegáns, hanem maga a jellemük is. Ezek az emberek mindenkit magáztak, és csak azokkal tegeződtek, akikkel nagyon jó barátságot ápoltak. A férfiak pedig, amikor szerelmesek voltak, nem kapcsolatot indítványoztak a női féllel, hanem megkérték a kezüket. Furcsa, nem gondoljátok? Nos, ebben a korban élt Christopher Perley, aki később megváltoztatta a nevét Fate-re. Erre majd máskor rátérünk.

   Nemcsak azért érdemes megemlítenünk ezt az ifjút, mert mondjuk, róla szól a történet, hanem mert nem igazán erkölcsösen élt. Habár ez az ifjú tanonc még csak tizenhét éves volt, mégis a nők hódítójaként ismerték. Könnyű volt az élete, mert egy kereskedő családból származott. Habár nem voltak annyira gazdagok, mint a bárók és a lord emberek, mégis jómódban éltek, és gyakran rendeztek nyári bálokat a birtokon. Amikor éppen Mr. Perley nem a szövőgyárat igazgatta, akkor szervezték feleségével és lányukkal a bálokat. Gondolnunk sem kell, Christopher az ilyen esteken ismerkedett meg a gyönyörű és telt idomokkal rendelkező hölgyekkel, akiknek rögtön el is nyerte a szívüket. Viszont ahelyett, hogy elfogadta volna a szerelmüket, csak játszadozott velük, míg egy nap a világ leggyönyörűbb lánya be nem toppant a bálterembe.

   Miss Gardener és családja nemrég érkeztek Londonból, és mivel a Perley családdal remek kapcsolatot ápoltak, Mr. Perley rögtön meghívta a családot a bálra. Christopher itt ismerkedett meg Elizabeth-tel, akibe rögtön bele is szeretett, és szerencséjére a lány is viszonozta érzéseit. Minden est végén Christopher csókot lopott a lánytól, és már azt tervezgette, mikor kéri meg a kezét. Ám ahhoz még túl fiatal volt, hogy elkötelezze magát, Elizabeth viszont fejben már azt ötletelte ki, hogyan is köthetné meg ezt a jó partit.

   Nagy nap volt Christopher életében, amikor az apja először vezette körbe a szövőgyárban. Csodálattal figyelte az ott dolgozó embereket, és nem kicsit volt eltelve magától attól a gondolattól, hogy egy nap ő fogja vezetni azt a hatalmas és jól menő szövőgyárat. Az anyja is jelen volt, és a munkásokat igazgatta, közben apjával pedig a gépeket járták körül, aki mindenféle hasznos tanáccsal látta el a fiát. Christopher azt gondolta, hogy az volt élete legjobb napja, míg bekövetkezett egy tragikus dolog, ami az egész család életét tönkretette.

   Az egész csupán csak egy felelőtlen és naplopó munkás hibája volt, aki titokban rágyújtott a pipájára. Az egész szövőgyár porig égett, amikor robbanás hirtelen bekövetkezett. Az emberek reagálni sem tudtak rá, és rengeteg alkalmazott élete veszett oda egy felelőtlen munkás miatt. A gyár azon részén senki sem maradt életben. Habár a túloldali szárnyon minden gép érintetlen maradt, az már nem számított. Ugyanis nemcsak a munkások vesztették el életüket, hanem Mr. és Mrs. Perley is.

   Christopher akkor ismerte meg azt az embert, aki megmentette. Azt hitte, hogy ő is meghalt, amikor minden megsemmisült körülötte. Nem hallott, nem látott, és nem érzékelt semmit. Az élet egy szempillantás alatt csúszott ki a lába alól, és csak a sötétség marcangolta már, míg meg nem jelent valaki. Az alakot nem láthatta, hiszen az égvilágon semmit sem érzékelt maga körül a szemeivel, csak a felemésztő sötétséget, mégis összerezzent az alak furcsa és érdes hangjára, ami felriasztotta őt kétségbeeséséből. A férfi azt mesélte neki, hogy megmentheti őt, élheti tovább az életét, és még egy képességet is odaajándékoz neki, ami bearanyozza az életet. Igen, biztosan meghaltam. Ez volt a gondolata Christopernek, ugyanis egy hang sem jött ki a torkán, mert teste nehézsége és fájdalmával volt elfoglalva. Úgy érezte, mintha húzná le valami súly, ami soha nem akar megszűnni. Ám hirtelen a fájdalom abbamaradt, és valami éles fény jelent meg lelki szemei előtt. Christopher többé nem látott. A robbanásban elvesztette látását, mégis összemosódott és színes fények villództak a szeme előtt, míg szép lassan valamennyire kitisztultak ezek a fények, és homályos, piros színben meglátta nővére arcának körvonalát. Minden olyan furcsán festett…

   A haja zöld formákban mosódott össze, arca szépsége pedig egy szempillantás alatt tűnt el. Mégis a legszembetűnőbb nem is a furcsa látásmód volt, hanem hogy egy sötét alak foglalt helyet a nővére mellett, akinek csak teste körvonalait tudta kivenni. És ahogy megszólalt a férfi, rögtön felismerte őt érdes hangzású hangjáról.

   A nővére kétségbeesetten szólongatta őt, de Christopher torkán egy hang sem jött ki. A kiáltások elvesztek az elfojtott csöndben.

- Christopher! Térj magadhoz!

   Ám nővére kiáltásait elnyomta a sötét alak visszhangzó szavai, akinek nem értette furcsa beszédstílusát.

- A túlvilág adott neked még egy esélyt. Ha élsz ezzel, folytathatod életed, ám mégis meg kell felelned az elvárásoknak.

   Christopher szenvedett. Kiáltott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Azt kiáltotta volna, hogy nem számít, nem érdekli az élet, csak fosszák már meg őt a szenvedéstől. Nem akar tovább élni, csak ne kelljen szenvednie. Ám mielőtt valóban sikerült volna megszólalnia, a nővére kétségbeesetten zokogta az igenlő választ, miszerint elfogadnak bármilyen feltételt, csak hadd élhessen tovább az öccse. Akkor viszont még nem tudták, hogy kivel van dolguk, és ki keseríti meg később mindkettejük életét.

 

Mi meg fogjuk tudni? Valószínűleg nem. Akárki is volt Christopher Perley, nem számít, ugyanis minden csak kitaláció. Most pedig fújd ki magad, térj vissza a megszokott világba, és gondolj bele, mi értelme is volt elmesélni ezt a történetet, ha utána úgyis bevallom, hogy az egész egy hazugság? Azért, hogy pár pillanatra elrepíthesselek a fantázia világába. Hogy egy pillanatra megszűnhessen minden fájó tényeződ.

Te szórtad el ❀ /11. vers

Te szórtad el

Remek, késtél újból,

S kizársz minden érzést a szóból.

Míg a burjánzó reményen állanék meg,

Az idő úgy hullik el, változón remeg.

Míg az utolsó gondolat is lepereg

Csak annyit mondasz „ég veled".

S kizársz minden érzést a szóból,

Míg a reményen állanék meg újból.

Ha gondolat már nem dereng,

Csak az időn lopva elmereng,

Úgy takarsz erődítményt,

Hogy búcsúztassak szép reményt.

Elporladsz, mint rozskenyér,

Míg vánszorog a rossz szekér.

S akkor te már porból kelsz fel,

Reménytelen, de te szórtad el,

(Reménytelenség, te szórtad el).

Rojtos kelme ❀ /10. vers

Rojtos kelme

Elköszönök, viszlát, Drágám,

S elhagylak téged, megbánván.

Szerelmünk az volt, lopott,

A végbe zuhanva az volt, halott.

Ne tépd el kelmém, kérlek,

Mert e lepel nélkül úgy félek,

Ne ereszd el hangom, megléped

a lépést hajszolva eltéped.

Kelmém szakadt,

Lelkem fakadt,

Hangom akadt,

S semmi nem maradt.

Eltűntél, mint árny. Szerelmünk

Az volt, a mi saját végzetvégünk.

S kelmém szakadván földre vágtad,

S utolsó búcsúm porát elhánytad.

Mert a kelme szakadt,

A lelkem nem fakadt,

De a hangom akadt,

S semmi nem maradt.

Remélem tetszett nektek a vers. Továbbá azt szeretném mondani, hogy készülnek az újabb divatterveim, és arra lennék kíváncsi, hogy inkább szeretnétek hamarabb látni őket, de kevesebbet vagy kicsit várni, és többet látni? Kérlek valamilyen módon jelezzétek, és legközelebb úgy fogom hozni a bejegyzésemet. 

Halott halál vagy ❀ /9. vers

Ezt a versemet döglött szagú halak ihlették egy tó mellett elsétálva, az éjszakában. 

Halott halál vagy

Halott kémek lestek téged,

Mégis te okoztad a véged.

S annyi halál tűnvén gátat old,

Ha lépés zaja félelmeket told.

Halott vagy, s halál vagy,

Kitöltöm én, tested a fagy.

Zuhanó szirmok, puffanva halsz el,

Csattanok nagyot, égbe lépek fel.

Szerelmed halál volt, halott is talán,

Elzördül két galamb árnyhangod szaván.

Elmormolsz két imát, de nem tör fel

zaja a kínnak, miért múlásod felel.

Utolsó búcsú ❀ /8. vers

Utolsó búcsú

A körmét tépi,

Ujját lefejti,

A sírást leinti,

S búcsúra kéri.

Utolsó csókja lopott,

Padlóra vágódva kopott

cafatos ruhája foltolt,

Amerre lelke honolt.

Magára maradt ború,

Sírján gyöngyház koszorú.

Ott sírja utolsó nótáját,

Eltépdesik gyenge virágját.

Nem maradt lelke semmi,

Érte már nem lehet mit tenni.

Csak könnyeit arcáról csókold le,

S maradj most már örökre vele.

Búcsúima ❀ /7. vers

Búcsúima

Délceg fagyok,

Kopott vagyok,

Csókom rideg,

Lelkem hideg.

Kontaktus ámít,

A bűnöd nem számít,

Eressz hajat völgyre,

Bontsd ki hűs szellőre.

Leintve csókját,

Mardossa hátát.

Tépi a hangját,

Nem látja álmát,

Elveszti vágyát,

Szótlan mélabúját.

Ereszd el hajad,

De ne hagyd el szavad,

Mert a karom bágyad

Mikor fogom bájad.

Ereszd el hajad,

S nem hallom szavad,

Elnémulsz éjre,

Az utolsó fényre.

Ereszd el karom,

Tested csonthalom,

Nem vágyom másra,

Csak búcsúimádra,

Mely elringat este,

Szerelmed elvesztve.