A bevezető történet... és a váratlan befejezés ❀ könyvtöredék egy része /1. novella

Pár hónapja vívódok egy bizonyos írással, méghozzá a könyvemmel. Úgy bizony, könyvet írok. Vagyis csak írtam. Több, mint fél év kellett, hogy rájöjjek: nincs túl sok értelme húzni az egészet, hiszen úgysem fogom befejezni. Pedig hogy megszerettem a szereplőimet! Viszont mégsem akarom, hogy kárba vesszen az eddigi munkám. Ha nem is publikálom az összes eddigi megírt fejezetet, szeretném megmutatni nektek egy darabot belőle, amit akár egy novellának is tekinhettek, a végén egy furcsa kis megtoldással. Remélem tetszeni fog nektek. A fejezet eredeti címe: Prológus - A bevezető történet. Szívesen fogadok minden egyes megjegyzést.

A bevezető történet... és a váratlan befejezés

-  Ismerek egy történetet, miszerint élt egy fiú.

- Sok ilyen történetet ismerünk már. Unalmas…

-… miszerint élt egy fiú, aki vak volt. De ez a fiú mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy szuperképessége is volt.

- Nem vagyunk már gyerekek – dörmögte az orra alatt Kathy, aki egy látássérült kislány volt.

   Egy jó pár évvel ezelőtt, miután egyedül maradtam, jelentkeztem önkéntesnek a Szociális Központba, hogy felolvashassak a látássérült gyerekeknek.

   A Szociális Központ régen csoportfoglalkozásokat rendezett, amin vak emberek vettek részt, és különböző programokkal tették színesebbé az életüket. Ám az évek során máshogy alakultak a dolgok…

   A Központ nagyobbá bővült, és egy külön speciális bentlakásos iskolát nyitottak a látássérült gyerekeknek. Az ember szívtelennek gondolhatja az olyan embereket, akik beadták egy ilyen iskolába a gyermeküket, mégis meg kellett tenniük, hiszen élnek olyanok is, akiknek nincs idejük arra, hogy gyerekeiket tanítgassák és gondozzák, vagy éppen pénzük, hogy gondozót hívjanak. Mégis sajnálatos módon a legtöbb gyerek árva volt, akik valamilyen balesetben elvesztették szüleiket, megsebesültek, és bekerültek az iskolába.

   Az intézmény érkezésemmel vidám hangulatot kölcsönzött az egész épületnek. A falakon a vak gyermekek amorf rajzai díszelegtek, és aki csak arra járt, minden egyes művet megmosolygott. A tanárok és gondozók szeretetteljesen nevelték és tanítgatták a gyerekeket. Az ember azt várhatná, szebb és vidámabb helyet nem is lelhetne Charlestonban, ez mégsem volt igaz. Örömnek és boldogságnak helye sem volt az iskolában. Ezek a gyerekek üresnek és kirekesztettnek érezték magukat, mert elzárták őket a külvilágtól, és megfosztották a gyönyörtől, amit szemeikkel láttak. A hely már-már felvette a maga borongós hangulatát, amíg meg nem jelentem én.

  A semmiből felbukkanva jelentkeztem. Ahogy beléptem az intézmény ajtaján, elfogott a fertőtlenítő illata, ami szélsebes emlékként rohamozta meg az érzékszerveimet. A falon tapogattam, és nagyot dobbant a szívem, amikor kezembe akadt a régi korlát, ami ugyanott porosodott, ahol régen is. Az emberek furcsállották, hogy miért is jelentkeztem önkéntesnek, amíg bele nem botlottam Hailey-be, akinek csilingelő és életvidám hangját már a folyosó végéről hallottam.

   Hailey volt az egykori csoportfoglalkozás vezetője, ami évtizedekkel ezelőtt volt megtartva. Hailey mára már az intézmény vezetője lett. Ő volt az egyetlen, aki megértette a döntésemet, és örültem, hogy egy ismerős hangot hallhatok. Az ott dolgozók is lassan megszoktak. Először azt hitték, hogy valamiféle beteg játszmát űzök a látássérült gyerekekkel, amíg meg nem tudták, hogy én magam is vak vagyok. Ahogy teltek a hónapok, az alkalmazottak is megkedveltek, és az egész társasággal összeszoktunk.

   Minden héten jártam felolvasni a gyerekekhez. Legtöbbször én találtam ki a történeteket, vagy éppen egy velem megtörtént eseményt meséltem el nekik. Ők mindig csak kinevettek, mikor éppen egy furcsa történetet olvastam fel a naplómból, és sosem hitték el, hogy az az igazság. De nem bántam. Senkitől sem várhattam el, hogy elhiggyék a hihetetlen életemet. Még én magam sem dolgoztam fel.

   Megérkezésemkor az egész iskola kivirult. Az ebédlő már be volt rendezve, és a székeket úgy pakolták egymás mellé, hogy kört alkossanak. A felolvasásnál nem csak a gyerekek vettek részt, hanem a tanárok és a gondozók is. Mindenki élvezettel hallgatta az izgalmas történeteimet, és gyakran nevettek egy-két mulatságos részen, vagy viccemen. Igazából nem tudták, hogy a történet, a múlt, amit elmesélek nekik, mekkora sebet ejtett rajtam évekkel ezelőtt, mégis örültem, hogy olyanokkal lehettem, akik olyanok voltak, mint én.

   Kathy egy talpraesett lány volt, és őt szerettem a legjobban. Különlegesnek tartottam, mert emlékeztetett valakire: a legfontosabb emberre az életemben. Habár Kathy is látássérült volt, és talán ő szenvedte el a legtöbbet, mégis csodálatos személyiséggel rendelkezett. És nem csak azért, mert az egykori szerelmemet láttam benne. Okos lány volt, vicces, akaratos, és kissé harsány is. De ez a tulajdonsága mosolyogtatott meg a legjobban. Mert őrá emlékeztetett. Kathy-nek mindig volt egy-egy szellemes megjegyzése, amit a történetembe beleszúrt, és ilyenkor hatalmas kacajok törtek ki. Senki sem értette, hogy én miért nem nevetek ezeken a megszólalásokon, pedig én is mulatságosnak tartottam. Mégsem nevethettem, mert a fájdalmas emlék meggátolta a nevetést.

   Jól emlékszem az első alkalomra, amikor felolvastam. Mintha mindent újból átéltem volna…

- Nos, pedig ez a történet igaz – és már nyitottam is ki a füzetemet, ami egyben a naplóm is volt. Minden egyes alkalommal abból olvastam fel a gyerekeknek. Ám mielőtt belekezdtem volna a felolvasásba, megtorpantam, és meggondoltam magam. Ezt a történetet a saját szavaimmal is el tudom mondani.

   Ismerik egy történetet, miszerint élt egy fiú, aki vak volt. De ez a fiú mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy szuperképessége is volt. Ez a fiú ugyanolyan volt, mint ti. Vagyis lett volna. De valaki megmentette az életét. Ám az a valaki egyáltalán nem volt olyan jó ember, mint azt a fiú gondolta. Mégis hálás volt neki, mert ha nem mentette volna meg, sosem találkozhatott volna azzal a lánnyal, aki végül élete szerelme lett.

   Kathy, most figyelj, hamarosan várom a szellemes megjegyzésedet. Addig gondolkozz egyen, míg elkezdem ezt a történetet.

   Akár hiszitek, akár nem, minden a 19. században kezdődött, Észak-Karolinában, Charlestonban, pontosan ebben a városban. Minő véletlen, nem gondoljátok? Csakhogy akkor más idők jártak. Ti még nem tudhatjátok, gyerekek vagytok, de akkor a világ minden táján furcsa szokások uralkodtak. A férfiak frakkban jártak, a nők abroncsos ruhákban, és minden nap nyakatekert fonatokat és kontyokat viseltek a hajukban. Mégis nem csak a megjelenésük volt elegáns, hanem maga a jellemük is. Ezek az emberek mindenkit magáztak, és csak azokkal tegeződtek, akikkel nagyon jó barátságot ápoltak. A férfiak pedig, amikor szerelmesek voltak, nem kapcsolatot indítványoztak a női féllel, hanem megkérték a kezüket. Furcsa, nem gondoljátok? Nos, ebben a korban élt Christopher Perley, aki később megváltoztatta a nevét Fate-re. Erre majd máskor rátérünk.

   Nemcsak azért érdemes megemlítenünk ezt az ifjút, mert mondjuk, róla szól a történet, hanem mert nem igazán erkölcsösen élt. Habár ez az ifjú tanonc még csak tizenhét éves volt, mégis a nők hódítójaként ismerték. Könnyű volt az élete, mert egy kereskedő családból származott. Habár nem voltak annyira gazdagok, mint a bárók és a lord emberek, mégis jómódban éltek, és gyakran rendeztek nyári bálokat a birtokon. Amikor éppen Mr. Perley nem a szövőgyárat igazgatta, akkor szervezték feleségével és lányukkal a bálokat. Gondolnunk sem kell, Christopher az ilyen esteken ismerkedett meg a gyönyörű és telt idomokkal rendelkező hölgyekkel, akiknek rögtön el is nyerte a szívüket. Viszont ahelyett, hogy elfogadta volna a szerelmüket, csak játszadozott velük, míg egy nap a világ leggyönyörűbb lánya be nem toppant a bálterembe.

   Miss Gardener és családja nemrég érkeztek Londonból, és mivel a Perley családdal remek kapcsolatot ápoltak, Mr. Perley rögtön meghívta a családot a bálra. Christopher itt ismerkedett meg Elizabeth-tel, akibe rögtön bele is szeretett, és szerencséjére a lány is viszonozta érzéseit. Minden est végén Christopher csókot lopott a lánytól, és már azt tervezgette, mikor kéri meg a kezét. Ám ahhoz még túl fiatal volt, hogy elkötelezze magát, Elizabeth viszont fejben már azt ötletelte ki, hogyan is köthetné meg ezt a jó partit.

   Nagy nap volt Christopher életében, amikor az apja először vezette körbe a szövőgyárban. Csodálattal figyelte az ott dolgozó embereket, és nem kicsit volt eltelve magától attól a gondolattól, hogy egy nap ő fogja vezetni azt a hatalmas és jól menő szövőgyárat. Az anyja is jelen volt, és a munkásokat igazgatta, közben apjával pedig a gépeket járták körül, aki mindenféle hasznos tanáccsal látta el a fiát. Christopher azt gondolta, hogy az volt élete legjobb napja, míg bekövetkezett egy tragikus dolog, ami az egész család életét tönkretette.

   Az egész csupán csak egy felelőtlen és naplopó munkás hibája volt, aki titokban rágyújtott a pipájára. Az egész szövőgyár porig égett, amikor robbanás hirtelen bekövetkezett. Az emberek reagálni sem tudtak rá, és rengeteg alkalmazott élete veszett oda egy felelőtlen munkás miatt. A gyár azon részén senki sem maradt életben. Habár a túloldali szárnyon minden gép érintetlen maradt, az már nem számított. Ugyanis nemcsak a munkások vesztették el életüket, hanem Mr. és Mrs. Perley is.

   Christopher akkor ismerte meg azt az embert, aki megmentette. Azt hitte, hogy ő is meghalt, amikor minden megsemmisült körülötte. Nem hallott, nem látott, és nem érzékelt semmit. Az élet egy szempillantás alatt csúszott ki a lába alól, és csak a sötétség marcangolta már, míg meg nem jelent valaki. Az alakot nem láthatta, hiszen az égvilágon semmit sem érzékelt maga körül a szemeivel, csak a felemésztő sötétséget, mégis összerezzent az alak furcsa és érdes hangjára, ami felriasztotta őt kétségbeeséséből. A férfi azt mesélte neki, hogy megmentheti őt, élheti tovább az életét, és még egy képességet is odaajándékoz neki, ami bearanyozza az életet. Igen, biztosan meghaltam. Ez volt a gondolata Christopernek, ugyanis egy hang sem jött ki a torkán, mert teste nehézsége és fájdalmával volt elfoglalva. Úgy érezte, mintha húzná le valami súly, ami soha nem akar megszűnni. Ám hirtelen a fájdalom abbamaradt, és valami éles fény jelent meg lelki szemei előtt. Christopher többé nem látott. A robbanásban elvesztette látását, mégis összemosódott és színes fények villództak a szeme előtt, míg szép lassan valamennyire kitisztultak ezek a fények, és homályos, piros színben meglátta nővére arcának körvonalát. Minden olyan furcsán festett…

   A haja zöld formákban mosódott össze, arca szépsége pedig egy szempillantás alatt tűnt el. Mégis a legszembetűnőbb nem is a furcsa látásmód volt, hanem hogy egy sötét alak foglalt helyet a nővére mellett, akinek csak teste körvonalait tudta kivenni. És ahogy megszólalt a férfi, rögtön felismerte őt érdes hangzású hangjáról.

   A nővére kétségbeesetten szólongatta őt, de Christopher torkán egy hang sem jött ki. A kiáltások elvesztek az elfojtott csöndben.

- Christopher! Térj magadhoz!

   Ám nővére kiáltásait elnyomta a sötét alak visszhangzó szavai, akinek nem értette furcsa beszédstílusát.

- A túlvilág adott neked még egy esélyt. Ha élsz ezzel, folytathatod életed, ám mégis meg kell felelned az elvárásoknak.

   Christopher szenvedett. Kiáltott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Azt kiáltotta volna, hogy nem számít, nem érdekli az élet, csak fosszák már meg őt a szenvedéstől. Nem akar tovább élni, csak ne kelljen szenvednie. Ám mielőtt valóban sikerült volna megszólalnia, a nővére kétségbeesetten zokogta az igenlő választ, miszerint elfogadnak bármilyen feltételt, csak hadd élhessen tovább az öccse. Akkor viszont még nem tudták, hogy kivel van dolguk, és ki keseríti meg később mindkettejük életét.

 

Mi meg fogjuk tudni? Valószínűleg nem. Akárki is volt Christopher Perley, nem számít, ugyanis minden csak kitaláció. Most pedig fújd ki magad, térj vissza a megszokott világba, és gondolj bele, mi értelme is volt elmesélni ezt a történetet, ha utána úgyis bevallom, hogy az egész egy hazugság? Azért, hogy pár pillanatra elrepíthesselek a fantázia világába. Hogy egy pillanatra megszűnhessen minden fájó tényeződ.