Utolsó bariton ❀ /6. vers

Utolsó bariton

Fenyőág ropog, 

Esőcsepp kopog,

Avarban zokog,

Szívében lobog

tűznek a lángja,

Lelkét kivájja,

A kép végén látja,

Hogy ő milyen árva.

Könnycsepp a tenger,

Lelkét egy henger

Pusztítja súlya,

Lelkének búja.

Szíve oly mulya,

Az avar, s a buja

Levél szimfónia

Zongorajátéka.

Elhaló csöndek,

Szemében könnyek

Ülnek, s peregnek,

Végszerepének,

Melyben áldott csókja,

Miközben zokogja:

Tűz lángja perzsel,

Szívemben felkel

Hangod emléke,

Arcodnak képe.

Ez volt az ő lelke,

Elszállt, mint a lepke,

S úgy mondja, dúdolja,

Mint utolsó baritonja.

Jövő képe ❀ /5. vers

Sziasztok! 

   A következő versemmel indult minden. Ezt még decemberben írtam, és innentől kezdve kezdtem el újból verseket írni. De mivel ez egy ilyen kezdés volt, és nagyon ki akart már belőlem jönni, eléggé nyílt a témája, és könnyen megérhető. Ennek is búskomor a témája, mint a többinek, szóval biztosan észreveszitek a hasonlóságot. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást kívánok!

Jövő képe

Az életem az én jelenem,

S talán az egyetlen kegyelem,

A jövőbeli életem.

Mert mondd, mi értelme e zord világnak,

Ha nem ad teret a világomnak,

Melyben csak én adok erőt magányomnak?

Csak adj teret, ó, kegyelem,

Hagyd, hogy legyen életem,

Ahol talán túlélhetem.

Hints csókot orcámra, bánatomra,

Egyedül ne hagyj késő órára,

Ne bízz a kegyetlen sors szavára.

Csak hagyj teret, ó, kegyelem,

Hogy az élet-kenyerem

Végre magam keressem.

Hol döntésnek a súlya,

Gyér magánynak bája,

A bukásomat várja.

Mert mondd, mi értelme a jelennek,

Ha a jövő képében nem élhetek,

Ahol talán végre, egyszer boldog lehetek.

Magányhajóm ❀ /4. vers

Magányhajóm

Halkan mormog medres parton,

Kiapadó tengertavon.

Felhő dereng gondolatban,

Hallgatva a mélabúban.

Magányosan, eloszlóan,

Szavát issza bágyadóan.

Tengermoraj, hullám szava,

Kortyolja, s issza-issza.

Magányosan nem vagy semmi,

Magány, te sem fogsz tenni

hajót a méla tengerpartra,

Kikötőbe, dúccsomóra.

Térdre hajtva, méla fejjel,

Szállongok a dús szellővel.

Partot mosta, szállította,

A tengertavat áthajózta.

Magányával vele mentem,

Csókját ittam, s őt szerettem.

Tömény csókja elvezetett,

Messzebb tájra elvezekelt.

Magányosan mormolt ottan,

a parton karjában tartóan.

Hajót a tóvízre eresztette,

S soha vissza nem szerezte.

Örök tél ❀ /3. vers

Sziasztok!

   Ma egy újabb verset hoztam nektek, ami tulajdonképpen már egy éves, csak kicsit átalakítottam. Lehet olvasta már valaki, mert egy régebbi blogomon is közzétettem, de úgy gondoltam, átalakítva sokkal jobb. Ez a versem most kifejezetten az évszakokról szól, és nem a érzelmekről. De valahol megbújva azokat is felfedezhetitek...

Örök tél

Az idő suhan, mint a szél,

Elfogyni kél már a száraz levél.

Ősszel a zuhé barangol,

S bús csöndben eltávozol.

A tél dereng, mint a gondolat,

Elfújom én a dús havat.

Mintára vándorolni kél,

Üvölt a messzi, fagyos szél.

Ráfújja a dús –bús havat,

Befagyasztja a kortyoló tavat.

Kikerics már nem virágzik,

A madárház is csöpög, beázik.

A tél vándorol, de nem megy el,

S az időből egy újabb szeletet szel.

Hol a tavasz, hol a nyár?

Mindegy az már,

Nem csiripel a madár.

De az idő suhan, mint a szél,

S ez volt már az utolsó levél.

Satnya csókok ❀ /2. vers

   Végezetül pedig ez lenne a mai utolsó bejegyzésem, amiben egy újabb verset hoztam nektek. Kronológiai sorrendben akartam közzétenni őket, de úgy döntöttem, úgy rakom fel, ahogy kedvem van. Ezt például tegnap írtam, de van még olyan is, amit decemberben. De majd arra is sor kerül. Jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog nektek. Ha igen, jelezzetek! :)

   Továbbá még azon gondolkodtam, hogy írhatnék egy verseskötetet. Elég viszontagságos az írói életem, főleg mivel nagyon nincs is, és a vers az utolsó, amit írni szoktam, de mostanában újból kedvet kaptam hozzá. Még nincsen túlzottan sok, de remélhetőleg szép sorjában majd gyarapodnak.

Satnya csókok 

Elhagyott-kopott szövőgyár, 

A bejáratnál egy fiú vár. 

Szíve hasad, lelkét ontja, 

A kapu nyílását várja. 

Meg-megáll a téglafalnál, 

Tekintete felhőt pásztál. 

Egeken a gomolyfelhő, 

Semmi jókat sosem sejtő. 

Borongó ég sorsát jelzi, 

Míg a lelkét kileheli, 

Mégis küzd a téglafalnál, 

Várja őt a bejáratnál. 

Felidézi ezer csókját, 

Issza-issza sápadt hangját. 

Várja őt, s nem ereszti, 

Emlékképét nem engedi. 

Nyíló rózsa, ne hervadozz, 

Emlékeit el ne kobozd. 

Magány tépi fodros szirmát, 

Nem csiholja már a szikrát. 

Csókok tüze nem pattan, 

Csak a zár az ajtóban. 

Felidézi utoljára, 

Reáfekszik csontkarjára. 

Kortyolja a véres csókját, 

S elereszti karját, hangját.

Csillag és virágpor ❀ /1. vers

   Sziasztok! Izgatott vagyok, mert ez az első bejegyzésem. Tudom, hogy minden blog elején nehéz, mert nincs ki támogasson és motiváljon. Mégis megpróbálom szépen végigvinni az oldalamat, hátha akad egy-két követő, akinek tetszik az, amit alkotok.
   Már régebben is blogoltam, jó pár éve művelem már, mégis több hónap kihagyás után egy új profillal, és egy teljesen új lappal indultam.
   Az első bejegyzésekben nem igazán fogtok friss dolgokat olvasni. Talán ez az a versem, ami úgy mondva új, mert tegnap este írtam, de a többi versem és rajzaim már eléggé régiek, minden bejegyzésnél fel is tüntetem majd a dátumot. Igyekszem az összes versemet és rajzomat felrakni, amik eddig elkészültek, és ha már kifogytam belőlük, közzéteszem a még meg nem született újdonságokat. Jó olvasást kívánok!


Csillag és virágpor

Virág hullik szántó égről,

Csillagot hoz messze délről.

Csillag hullik éjszakánként,

Bú kortyolja falatonként.

Csillag ömlik messze tájról,

Onnan aláhullik a fáról.

Nem ereszti, csak markolja,

Apró szívébe foglalja.

Ott őrzi, míg békét ad,

Lépésről lépésre halad,

Borong a Mélabú felé,

Ki bús szívét kettészelé.

Csillagom, ó, adj erőt,

S mentsd meg e szenvedőt

Kendő óv a Mélabútól,

Megőriz a gyér magánytól.

Virágom, utolsó remény,

Elszállt a biztató erény,

Az volt az utolsó falat,

Mely talán több csillagot arat.