Mostanában újból nagyon sok verset írok. S habár szinte mind ugyanarról szól, csak más szempontból megközelítve, örülök, hogy végre a régi önmagam vagyok. Bár annak már kevésbé, hogy mi árán jönnek az ötletek.
Azt érzem, hogy megváltoztam. Nem csak én, mint ember, hanem ez által az írásaim is. Régen úgy mondva nem éreztem igazán semmit. Nem azt mondom, hogy nincsenek érzések a régi verseimben, csupán csak azt, hogy akkor nem egy konkrét, megélt dologról volt szó, hanem maga csak egy érzésről. De a mostani verseim alapján viszont az ember érezheti és tudhatja pontosan is, hogy miről van szó, nem csak találgatva. És nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hogy ezeket a nagyon személyes verseket mások is elolvassák. Van, ami személyes, mégis közzéteszem, de vannak olyanok, amiket annyira magaménak érzem, mintha valami titok lenne, amit meg kell magamnak tartanom. Nem vágyom arra, hogy más teljes mértékben megismerje azt, mit is érzek én. Épp ezért nem fogom már az összes versemet közzétenni, de szerintem így is lesz még bőven, amit olvashattok tőlem.
Elmúlt
Tátong
az éjjel,
Halj
meg kedvesem,
Nem
tűnik fel égbolt
A
csillagos égen.
És
nem tűnik szívéből
Boldogságos
álom,
Sosem
fáj, mi nekem,
Ha
őt megtalálom.
Pedig
én nem keresem,
Csak
fogynak a nappalok,
Mi
magány szívemből soha,
Hát
ma éjjel meghalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése