A mákvirág - Mákszem dialógus ❀ /novella

A mákvirág - Mákszem dialógus

    Élt egyszer egy mákvirág, aki szerelmes volt. Így kezdődött el az első mákszem.

   Tavasszal sok bogár zsongott, és mindig meglátogatták a mákvirágot, ő viszont mégis magányos volt, mert úgy érezte, senki sem érti meg őt. Ő se nem volt szép, se nem volt különleges, csak egy egyszerű mákvirág a többi közül. Mégis egyvalamiben különbözött: hogy néma volt. Ó, talán most már érthetik, hogy miért is vagyok olyan magányos!

   Szegény mákvirág igazán nagyon boldogtalan volt, amennyire csak az akart lenni. De ahhoz túl gyáván élt, hogy elmenjen, és soha többé ne jöjjön vissza. Ősszel az eső és a jég leverte volna a szirmait, a csigák pedig lerágták volna leveleit, és akkor nem fájna neki többé a világ. De ő élt, és így talán mégis ő volt a legkülönlegesebb az összes többi közül.

   De mégis hogyan lehet egy mákvirág néma? Az emberek nem tudják, de a virágok minden éjjel színpompás szimfóniát tartanak a lomboknak. Volt, aki elbóbiskolt, összezárta nyeszlett és konok szirmait, mint aki tudomást sem vett volna az életről, majd minden reggel felkeltek, mit sem tudva az éjféli estről.

   Minden este egy szonettel hívták elő az árnyas égboltot. Ilyenkor a felhők visszahúzódtak, és helyet adtak a csillagoknak. A fák árnyékként olvadtak az éjbe, és közönséggént lesték a hajnali előadást. A leanderek csak népdalokat zenésítettek meg, de mindenki szerelemes volt beléjük bohókás trillájuk miatt. Dalolva fogták keblükre a világot, és minden bánat világgá ment a dal kíséretében. Egymásba karoltak és húzták maguk után a nyájas, hazug nappalokat, mielőtt még a Holddal találkoztak volna.

   A mező zengett, mint egy szimfónia a késő esti színház színfalai mögül. A mákvirág néma volt, de soha nem aludt. Minden éjjel lehunyta szemét, és úgy tett, mintha nem a tudná, a bogarak sajnálatból látogatják meg őt. De éjszaka túltette magát rajta, és magába süppedve húzta maga után a világot. Hallotta az előadást. Hallotta az életet.

   A fákon kívül nem sokan hallgatták mások az éjszakát a Hold és a csillagok kíséretében. Másoknak nem engedték, mert tudták, hogy ők nem értik a világot. Mindenki mély álomba merült ilyenkor, ám egy éjszaka ez másként történt. Egy madár szökött be az előadásra, úgy osont be, hogy álruhát öltött. Fekete leplet vont magára, mintha csak az éjszakát húzta volna szárnyaira. Még a Hold sem vette észre, éppen egy gyűszűvirággal andalgott. A madár egy lombos nyárfa ágaira telepedett, és onnan figyelte álmatlanul az áriát, hátha álomba merül. De nem így történt. Levedlette magáról az álruhát, és a levelek ölelő ámulatába burkolózott, onnan lesett a mezőre. Tetszett neki az ének, nem ez volt az első alkalom, hogy beszökött a műsorra.

   Ám ma este mégis másnak érezte. Különösnek, mintha az éj színesebb lett volna. Valami élénken piroslott egy fa alatt ott, ahol már senki sem figyel. Egy gyönyörű mákvirág ült egy virágsziget szélén, mégis olyan bánatosnak tűnt. Szeme csukva volt, pillái nehéz súlyként ereszkedtek orcájára. Ám mintha megérezte volna, hogy figyelik: kinyitotta a szemét, és egyenesen a madárra nézett. A látogató csak zavarban volt, nem akarta, hogy észrevegyék, félt, hogy a Hold is rájön, hogy egy fa lombjában bújt meg. Ám az a virág olyan szépen nézett rá, mintha hálás lett volna a tekintetéért. Mintha megköszönte volna, hogy valaki őt is észrevette.

   A madár elmosolyodott. Különösen szépnek tartotta a magányt, ami körbelengte a mákvirágot. Talán még egy kicsit a szirmait is megfestette szürkére.

- Kérhetek belőle? – kérdezte csöndesen a madár.

- Miből?

- A bánatodból.

   A mákvirág tekintete életre kelt. Lesütötte a szemeit, és újból felnézett. Ezek a szemek viszont másmilyenek voltak már, de közel sem boldogok.

- Tessék, itt a lelkem – mondta a mákvirág. – A tiéd lehet, nekem nem kell.

   És abban a pillanatban a világ megváltozott mindkettejük számára. A madár minden este beosont az előadásra, hogy a mákvirággal találkozhasson. Ezek a találkák titkosak voltak, ugyanúgy, mint a szerelmük. Vajon hogyan tudott a mákvirág beszélni, ha néma volt? Úgy, hogy végre boldog lehetett. De csak ilyenkor szólalt meg, nehogy valakinek feltűnjön, hogy más lett.

   Amikor a madár eljött hozzá, az élet is meglátogatta őt. Megfürdött az éjben, és a csillagok mintha egészen máshogy fénylettek volna. Bevonta őket valami mázas aura. Talán az ragadt a mákvirágra is. Mégis végre boldog lehetett. Odaadta a lelkét a madárnak, a madár pedig a mákvirágnak. Együtt költötték a verseket, együtt merültek álomba az éjfél eljövetelével. Ám amikor az est véget ért, a madár felkelt, és elrepült, mielőtt az égbolt észrevette volna. A mákvirág minden reggel szomorúan látta, hogy a madár elment az este. De ez így volt rendjén, másképp nem lehettek volna együtt. A virágok soha nem értették volna meg, hogy a madár is más, mint a többiek. Ám amikor újból árny ereszkedett a világra, a mákvirág fülelt, mikor hallja meg az apró szárnycsapásokat. És a madár újból eljött. Egymás ölelésébe és gyönyörébe burkolóztak, bevonták magukat a lepellel, hogy csak egymáséi lehessenek.

   Az ő szerelmük olyan volt, mint a tavasz. Kikelettel és szépséggel töltötte meg az életüket. Ha zsenge, tavaszi zápor érkezett, a Nap utána akkor is kisütött, és a bogarak és az illatok újra benépesítették a légkört. Egyszer megdörrent az ég, beleremegett a föld is, és ők mégis visszataláltak magukhoz, visszataláltak a tavaszhoz.

- Sokszor hallottam, hogyha egy ember boldogtalan, akkor már el is hunyt – mondta a mákvirág.

- Én sokat tudok a világról. Másoknak szebb az életük, mégis úgy tesznek, mintha fájna nekik. - Én is úgy tettem. De többé nem teszem.

   Az est végén a madár megint elment. A Nap pedig felkelt, és minden újra elismétlődött. A mákvirág várt. A levendulák már hangolták hangszereiket, a madár bizonyára már úton van. A fák elhelyezkedtek a nézőtéren, a madár bizonyára hamarosan megérkezik. Az első énekszó felcsendült, a madár bizonyára hamarosan beröppen a közönség körébe. De nem így lett. A mákvirág nézelődött. Lement az első ének, majd a második is, de a madár sehol. Bizonyára eljön.

    De nem jött el. Ahogy aztán soha többé. Miért nem? A Hold többé nem engedte, hogy a látogató eljöjjön. Se nappal, se éjjel, se soha többé. A mákvirág ezt nem tudta, így minden éjjel ugyanúgy várta, hátha egyszer felbukkan a szerelme. Egyik éjjel mintha valami dalt dúdolt volna, de lehet, hogy csak a társai képzelődtek. Azt viszont biztosan látni vélték, hogy egy könny csordult végig az arcán.

   A mákvirágot az idő elteltével a bánat újból meglátogatta, és megfestette szürkére szirmai végét. De ő akkor is ugyanúgy fáradhatatlan várta a halk szárnysuhogásokat. Már szinte csak a képzeletében élt, mintha soha nem jött volna el. A napok, hónapok csak peregtek. A mákvirág újra ugyanaz a néma és bánatos mákvirág volt. De nem kell többé miatta aggódni.

   Egyszer az ősz is beköszöntött, és többször is lefújták az esteket. A hangszerek mindig beáztak, ahogy az eső megjelent. A mákvirágot leverte a jég. Szinte senki nem gyászolta őt, a mező mégis üresebbnek tűnt. Egy éjszaka pedig egy madár hagyott tollat a temetése éjjelén, a mákvirág sírján. Ki ez a látogató? Ismerte a mákvirágot? Ám soha nem kaptak választ a kérdésükre. A látogató nem jött el többé, csak annyit hallottak, hogy a bogarak rebesgették, egy madár megnémult és vándorútra kelt. Hogy is némulhat meg egy madár? Meglátogatta őt a szomorúság. Onnantól kezdve soha senki nem látta őt.

Virág nyílt a lelkemen,

Nem elég, csak százágú,

Én már többé nem leszek

Elbujdosott világú.

És ha volna nékem még

Száz rózsám se, csakis egy,

Azt is néktek adnám, lelkem,

Hát elmúlt már a vörösbegy.