Titkos versek ❀ /42. vers

Titkos versek

Úgy élsz bennem,

Mintha most sodort volna

El a világ.

S olyan frissen,

Akár a húsba szórt só,

Néha felszisszenek,

Pedig már rég itt

A hűsítő hó.

Minek zúzzam el?

Ott lóg a palánkon,

A póznán, s azon:

A villanyon,

Ott lóg a világon,

Annak a peremén,

A kis domboldalon.

Itt lebeg előttem,

Hát itt van, látom

Mégsem gúnyos ez,

Sem fájdalom.

Pedig ilyenkor úgy érzem,

Hogy szívsövényem

Sincs már helyén,

Csak zúgolódik a világ,

Minden áll a fején,

Pedig csak bennem van ez,

Csak most érzem ezt.

Leginkább egy tűszúrás,

Úgy érzem, hogy meghalok,

Pedig tudom,

Hogy holnap már egészen

Máshol állok.

S habár könnyem csordul,

Akkor se mondom,

Nem mondom,

Hogy fáj,

Utoljára látlak

Se mondom,

Hogy állj.

Pedig csak kérlek,

Légy velem,

Mert nélküled,

Úgy érzem,

Sehol sincsen helyem.