Ünnepi ravatal ❀ /37. vers

Ünnepi ravatal

Lelke ütőérbe vágott,

Mállottak a szépek, magányok,

Elcsámcsogta lelkét, az álmot,

Porló testbe gyűrt ábrándok.

S tűnő életek ragyogtak,

porhadó éjeken vacogva,

mikor rágja már szét azt,

porhüvelyedből szabva.

S a föld már megragadja,

hamvas éjből vásznat,

szőtt a testnek bájolva

fekhelyének ágyat.

S ünnepdíszbe zárja

málló ábrándjait,

elnyeli az éjben,

szótalan szült szóit.

S fény gyúlt hát az éjben,

Nap szállt fel az égre,

nem lett kész a ravatal,

elmúlott már végre.

S a test, mi lélek,

lesöpri hát magát,

temetett ábrándot,

kiássa a vágyát.

S egy madár ül az égen,

rászállott vállamra,

étvágy van a csőrében,

Búbánat kárára.

Ültettem még leandert,

Virágágyból fekhelyet,

Hát szunnyadj el itt kismadár,

Ha már más most nem szeret.

Pohár ❀ /36. vers

Ez most mélyről jött.

Pohár

Elmúlhatnék egyedül,

Ha egyáltalán akarom,

Elmúlhatnék Teveled,

Törölköző szárazon.

Fel is szállnék magasra,

Ha szeretném s akarom,

El is felejthetnélek,

Nem teszem meg, bevallom.

S összetörnék szilánkra,

Amorf üvegpohárként,

Felszedegetném magam,

Elmúlt identitásként.

S csókot nyomnék ajkamra,

Ha már nem teszed meg te,

Nem szedsz fel pohárként már,

Nem ragasztasz már össze.

Nem sétáltatsz sugárként

Csüngve, áldva Nap keblén,

Nem mormogsz már estmesét

Gyermek énemnek estén.

  

Leszek hát én madárdal,

Bezengvén őszi eged,

Elköltözöm a Holdra,

Táviratként Teveled.

Amikor már nem lesz fent

Egy csillag sem az égen,

Akkor is ott vagyok én,

Az ég-tengerfenéken.

S mikor már nem szól semmi,

Önmagam vagyok tanár,

Akkor leszek igazi tán,

Összeragasztott pohár.

❀ /35. vers

Őszi fényegek,

Ócska szeretlek,

Miért bujdostok?

Sáros levelek.

Sáros falevél,

Szűz hajam csupa szél,

Dédelgő álomkép,

Nem vagy te soha szép.

S áttűnik falakon

Hangos görgeteg,

Szavaiba fojtó

Fájó fogüreg.

S itt vagyok ősszel is,

S itt vagyok télen is,

Megyen hangon tavaszba,

Nem eléggé szenilis?

Csak tűnjél velem

Ébenfeketén,

Zsúfolj meg szobákat

Hegyoldal peremén.

Nem vezet sehova,

Nem megyek én oda,

Nem lesz ma esti fény,

Nem megyek sehova.

 Ébressz fel éjjel is,

Ha tényleg élek,

S ha van még értelem,

S valamit érek.

Nem vezet keletre,

Nem megyek se délre,

Nem lesz ma semmi sem,

Hát eltűnök éjfélre.

Zaj ❀ /34. vers

Zaj

Azóta sokkal hangosabb

A csönd,

Mintha kiabálna,

S maga köré vonja terét,

Ó, de mindhiába.

S bár horgolhatna felleget

És szőhetne álmot

Virágokból, csendeset.

De lelke akkor is

Térdre borul, őszi jelenésből,

Ó, ez eltemet.

S megmarad ő nekem

Éjjel,

Nappal szívemen

Virágport szórt végig,

Keresem.

S ó, te megmaradtál,

Itt ülsz szívemen,

Nem szólok már semmit,

Csak szeretsz hallgatagon,

A csöndben.

❀ /33. vers

Kapaszkodom beléd,

Utolsó álmom. Vágyom

Egy napsütött éjre,

Hol megtalálom.

És ó, ez nem fáj,

Ez nem álom,

Hisz illúzió az élet,

A valóságom.

S még ha idő sincs,

És tér sincs,

Betévedek szívkoszorúba,

Légy te örök, kincs.

S ha nem is létezel,

Mégis vagy,

Hiszek benned,

Csak el ne hagyj.

De ó, én nem félek,

Mert látlak, itt vagy,

Hiszen a szívem

Menni úgysem hagy.

Elmúlt ❀ /31.vers

   Mostanában újból nagyon sok verset írok. S habár szinte mind ugyanarról szól, csak más szempontból megközelítve, örülök, hogy végre a régi önmagam vagyok. Bár annak már kevésbé, hogy mi árán jönnek az ötletek. 

   Azt érzem, hogy megváltoztam. Nem csak én, mint ember, hanem ez által az írásaim is. Régen úgy mondva nem éreztem igazán semmit. Nem azt mondom, hogy nincsenek érzések a régi verseimben, csupán csak azt, hogy akkor nem egy konkrét, megélt dologról volt szó, hanem maga csak egy érzésről. De a mostani verseim alapján viszont az ember érezheti és tudhatja pontosan is, hogy miről van szó, nem csak találgatva. És nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hogy ezeket a nagyon személyes verseket mások is elolvassák. Van, ami személyes, mégis közzéteszem, de vannak olyanok, amiket annyira magaménak érzem, mintha valami titok lenne, amit meg kell magamnak tartanom. Nem vágyom arra, hogy más teljes mértékben megismerje azt, mit is érzek én. Épp ezért nem fogom már az összes versemet közzétenni, de szerintem így is lesz még bőven, amit olvashattok tőlem.

Elmúlt

Tátong az éjjel,

Halj meg kedvesem,

Nem tűnik fel égbolt

A csillagos égen.

És nem tűnik szívéből

Boldogságos álom,

Sosem fáj, mi nekem,

Ha őt megtalálom.

Pedig én nem keresem,

Csak fogynak a nappalok,

Mi magány szívemből soha,

Hát ma éjjel meghalok. 

Napkelte ❀ /30. vers

Napkelte

Egy haldokló álom,

S benne leltem halálom,

És vártam, hogy változzon,

De nem jött el,

És küzdenék, de nem megy,

Hát állj fel.

De unom már,

És nem látom,

Mert a Nap csak megy le,

És nem találom

Pirkadatkor a valóságot.

És megfognám a kezemet,

De nem látom,

A Nap megint csak megy le,

S nem találom

Kezem melegét,

A valóságom,

S egyetlen boldogságom,

A világom.